Az, hogy mi volt előbb, a strucc vagy a struccpolitika, nagyon egyszerű kérdés. Utóbbi kifejezés egyetlen apró szépséghibája azonban, hogy a főszereplője, a strucc, a hiedelemmel ellentétben nem dugja a homokba a fejét, ha veszélyben érzi magát. Már csak azért se lenne ez a legjobb ötlet, mert könnyen megfulladhatna.
A metafora viszont szerte a világon közismert, és nincs olyan nap, amikor ne használnák a politikában, a gazdaságban, a sportban, a hadtörténetben, de még a történelemtudományban is könnyű párhuzamokat vonni a segítségével.
Az eredete nagyjából kétezer éves, ráadásul pontosan tudjuk is, ki jegyezte fel: Caius Plinius Secundus római történetíró, enciklopédista, polihisztor azonosította először a jelenséget, és írt is róla. Azt hitte, a struccok azért dugják a fejüket a homokba, hogy a mozdulatlansággal rejtőzködést imitáljanak. A föld legnagyobb madarait tehát már az ókorban is kivételes figyelem övezte, ami nem csoda: 130 kilósra és két és fél méter magasra is megnőhetnek, sokáig bírják víz nélkül, a testsúlyuk miatt viszont képtelenek a repülésre. A húsukat már az ókorban is fogyaszthatták.
Plinius a 37 részes Naturalis Historiában foglalta össze a megfigyeléseit, amiben a világ dolgairól igyekezett tudományos alapossággal írni. A kozmológia, a földrajz és az antropológia után foglalkozott az állatokkal, a 8–11. kötetben, a 10. könyvben kifejezetten a madarakkal, és mindjárt az első fejezetben tért ki a struccokra. Egészen pontosan ezt írta: „Azt képzelik, hogy amikor fejüket és nyakukat egy bokorba dugják, az egész testük el van rejtve.”
Jó eséllyel az ominózus mondat indította be a képzeletet, a legendagyártást, és így terjedhetett el a mítosz az évszázadok során, mert tagadhatatlan, hogy ez a viselkedés igencsak szimbolikus. Plinius mentségére szóljon, hogy a struccok távolról valóban úgy néznek ki, mintha a homokba dugnák a fejüket, de ennek az oka jóval prózaibb, mint a szándékos elrejtőzés, vagy hogy nem akarnának tudomást venni a rájuk leselkedő veszélyről.
A struccok ugyanis ezzel a jellegzetes mozdulattal a tojásaiknak szoktak helyet csinálni a homokban vagy kavicsos talajban, utóbbit meg is szokták forgatni, hogy a teljes felület érintkezzen a talajjal. Az apró kavicsokat olykor le is szokták nyelni, ami segítheti az emésztésüket.
A Live Science egyébként arról írt, hogy a struccok már csak azért sem dugják a homokba a fejüket, mert olyan erős a rúgásuk, hogy a rájuk vadászó gepárdokat, oroszlánokat is meg tudják sebezni. A szárnyukkal pedig olyan porfelhőt képesek csinálni, ami megnehezíti a ragadozók tájékozódását. Futás közben elérhetik a 70 kilométer/órát, ennek a sebességnek a meneküléskor is hasznát veszik, ráadásul kitartóan képesek nagy sebességgel vágtázni.
Na jó, de vannak fotók, amiken a struccok feje benne van a homokban, azok akkor hogy keletkeznek? Erre is van racionális és egészen prózai magyarázat: egy filmforgatás előtt az egyik farm tulajdonosa táplálékot rakott a kisebb-nagyobb lyukakba, és eközben már el is lehetett készíteni a fotókat és a filmfelvételeket a fejüket a homokba dugó struccokról.
Ez a kérdés egyébként már a harmincas években is foglalkoztatta a magyar sajtót, több cikk is született a témában regionális és fővárosi lapokban egyaránt. A hatvanas években egy nyugalmazott főmérnök azt kérdezte a Búvár magazintól, hogy csakugyan beledugják-e a fejüket a homokba a struccok. Erre az Állatkert főigazgatója, Anghi Csaba válaszolt. A professzor részletes és alapos válaszából idézünk: „Hihetőbb, hogy – elrejti a fejét. Mivel a hosszú nyakú madarak általában a szárnyuk alá rejtik a fejüket ijedtükben, avagy más fejrejtőzést kiváltó izgalom hatására, így a strucc is ezt a magatartást követi. A megfigyelés pontossága nem mindig kifogástalan, különösen, ha nem meghatározott cél érdekében történik. Ami a »homokba rejtett« struccfejet illeti, azt nem kell szó szerint érteni. A fejrejtés ténye a lényeges. Ez pedig adott esetben normális magatartásmód a struccnál is.”
