– Szeretsz biliárdozni?
1926 őszén ezzel a meghökkentő kérdéssel fordult Cserépfalvi Imréhez Párizsban József Attila, akivel akkor találkozott először. Az itthon már nevet szerzett költő akkoriban a leghíresebb francia egyetem, a Sorbonne hallgatója volt. A nála öt évvel idősebb Cserépfalvi pedig már diplomás, és az egyik barátjánál, Vághidi Ferencnél vendégeskedett éppen. Vághidinek latinórákat adott József Attila, és az óra végén, amíg vártak a kávéra és a konyakra, és nem tudták, hogyan elegyedjenek beszélgetésbe egymással, valahogy ezt bökte ki.
„Görbe szemmel néztem rá, gondoltam, talán értesült a káros szenvedélyemről, mely oly sok késésemnek, hibámnak forrása volt azokban az időkben, a biliárd, a biliárd… Széles mosollyal válaszoltam, hogy sajnos, igen.”
Miután így betalált az első kérdéssel, hosszan beszélgettek, a költő több versét is elmondta. A Megfáradt ember nagyon tetszett Cserépfalvinak. Búcsúzóul adott egy könyvet az újdonsült ismerősnek a Szépség koldusa című kötetből, ami 1922-ben háromszáz példányban jelent meg.
Az eredetileg Deutsch néven született Cserépfalvi a Bükk lábánál lévő Cserépfaluban nőtt fel, és az akkor ötszáz lelkes kis falu nevét vette fel. Egerben érettségizett, az első világháború végén katona lett, Csehszlovákiába került, onnan szökött vissza Magyarországra, és 1923-ban érkezett Párizsba. Tanulmányai elvégzése után egy kiadónál, a Hachette-nél dolgozott.
József Attilát 1926-ban a kényszer vitte a francia fővárosba. Az ok jól ismert. Húszéves volt, amikor megjelent a Tiszta szívvel című verse a Szeged című lapban. Néhány nappal később, 1925. március 30-án behívta a szobájába Horger Antal az egyetem nagy hatalmú professzora, akinek a neve országosan ismert lett, miután a Születésnapomra című versben megörökítette József Attila. Horger tehát eltanácsolta a tanári pályától, mondván, az ifjúság nincs jó kezekben, ha olyan tanárok egyengetik az útját, mint aki ilyen verset ír. A két szegedi szemeszter befejezése után Bécsbe ment, az ottani egyetemre iratkozott be, majd újabb egy év elteltével, 1926-ban került Párizsba. Hogy a tandíjra elő tudja teremteni a pénzt, latint tanított. Vághidi egyébként nagyon dicsérte a tanítási stílusát, lényeglátását.
József Attila két félévet volt Párizsban, és ezt az időszakot részletesen dokumentálta Cserépfalvi. A költő először a Hotel de Vaticanban lakott, amit drágának tartott, és nem is volt elég meleg a szobájában, amin a szokásoknak megfelelően egy diáktársával osztozott. A környék sem tetszett neki, mert egy vallásos kerületben volt a szálloda, és a legtöbbször papnövendékekkel és apácákkal találkozott az utcán. A túl csendes, nyárspolgári, unalmas, egyházszagú utcát már nagyon unta, elkívánkozott onnan.
Párizsban sétálva Cserépfalvi megmutatta neki azt a hotelt, ahol Ady Endre lakott, ha a városba érkezett, de arra a költő azt mondta: burzsujszálloda, nem vágyakozik oda. Sokat olvasott egyébként Ady párizsi életéről, de őt más vonzotta oda, a francia irodalmat akarta tanulmányozni, ma már úgy mondanánk, impulzusokat keresett. Adyt a város patinája, a semmihez sem fogható hangulata kötötte le.
„Hogyan élhet meg egy szegény költő ebben a gazdag városban?” – kérdezte sokszor ismerőseitől, akik próbáltak segíteni neki, mert eleve kevés pénzzel érkezett, és az is gyorsan elfogyott, többek között azért, mert a cigarettáról és a kávéról nem mondott le. A pénzküldeményt kézbesítő postás pedig csak ritkán látogatta, hogy otthonról pénzt vigyen neki a testvérétől.
Felajánlották neki a kinti barátok, hogy végezzen fizikai munkát, de azt határozottan elutasította, mondván, otthon volt elég része ebben a kiszolgáltatottságban. Ő a költészettel szeretne foglalkozni, mindent tudást szeretne magába szívni. Meglepte a diáktársait azzal, hogy az első félévben milyen sok tárgyat vett fel, ráadásul úgy, hogy a nyelvtudása akkor még nem volt a legjobb. Cserépfalvi felvetette neki, hogy van egy bértapsolási, statisztálási lehetőség a színházakban, és erre az egyetemisták sokszor ráharapnak, mert úgy lehet az előadásokon pár frankot keresni, hogy közben a nyelvet is lehet gyakorolni, csiszolni. József Attila ezért sem lelkesedett.
A szótárat viszont mindenhová magával vitte, folyamatosan és fanatikusan tanulta a szavakat, naponta oldalakat jegyzett meg. Az volt az alapelve, hogy a szótárazással túl sok idő megy el egy szöveg olvasása közben, ezért a szókincs megalapozása kulcsfontosságú. A kiejtése nem volt a legjobb ugyan, de a szavak valósággal ragadtak rá. A beszámolók szerint ekkoriban a meggyőződése volt, hogy Párizsban telepszik majd le, lelkesen készült is francia életére, még ha sok barátot hagyott is otthon, de így legalább az ellenségeitől is távol került. Általában egy Villon-kötet is ott lapult a táskájában, de Baudelaire is nagy hatással volt rá. Mindennap ment a könyvtárba, az éjjeleit is a tanulással töltötte.
Egyszer Cserépfalvi megemlítette neki, hogy az egyik emigráns lapban olvasott róla egy cikket, amiben a szerkesztő azt írta, hogy „talán egyedül ő fejezi ki azt, ami a magyar munkásosztály lelkében végbemegy”. József Attilát a „talán” szócska bántotta, sértődötten beszélt erről.
A szállodaváltás november közepére sikerült, boldogan újságolta, hogy újat talált, bár ott is meg kell osztania a kis területét egy hozzá hasonló korú diákkal, de jobb környéken van, jobban át tudja magát adni a város lüktetésének, a Notre-Dame közelsége is imponált neki. A szobatársa viszont rettenetesen horkolt, ezért abban egyeztek meg, hogy a lábujjára madzagot köt, és ha már nem tudja elviselni, akkor annak a rángatásával ébreszti fel. Cserépfalvi visszaemlékezése szerint az előző szobája fejedelmi lakosztálynak tűnt az újhoz képest, de mivel lényegesen olcsóbb volt, váltott.
„Gyakran csipkelődtem vele, hogy miért csak csak a montparnasse-i kávéházakat szereti, hogy soha eszébe nem jut, hogy megnézze a Montmartre csábító bisztróit, vagy leüljön a Café de la Paix teraszára, ahol Ady valamikor mindennapos vendég volt. Attila kimozdíthatatlan volt” – írta Cserépfalvi.
A költő nagyon bízott abban, hogy a L’Esprit Noveau folyóiratban viszontláthatja majd a franciául írt verseit, bízott a szerkesztőben, aki végül csak az egyiket választotta ki megjelenésre. Cserépfalvi felvilágosította, hogy ebben az országban a költőknek általában van polgári foglalkozásuk, a lapokban nem jelennek meg versek, így azért honoráriumot sem tudnak fizetni. Így nem maradt más, mint abban bízni, hogy a műveit Magyarországon leközlik, és ezekért kap annyi pénzt, amiből valahogy fedezheti a párizsi megélhetését. Sokszor előfordult azonban, hogy koplalnia kellett, mert élelemre sem volt pénze.
Cserépfalvi idővel olyan bizalmasa lett, hogy mesélt neki a sógorával, Makai Ödönnel való konfliktusáról is, akiről azt gondolta, hogy valószínűleg haragszik rá, ezért nem tud a testvére neki pénzt küldeni.
„A mostani pénzelmaradás vagy késés oka az, hogy Ödön így akar büntetni”
– öntötte ki a lelkét.
Az első és egyetlen párizsi karácsonyát a barátainál töltötte, akik egyébként szép számmal voltak a városban. A félévét rendben lezárta, újabb tantárgyakat vett fel, majd április nyolcadikán vetette papírra Párizsi anzix című versét. Sok versét maga szavalta el kávéházakban, magyar hallgatóságnak, mert akkoriban sok magyar talált menedéket a városban. Cserépfalvi elvitte a könyvkiadójához, ahol a költő rajongással nézte az új, készülő könyveket, és nagyon sok időt töltött a Szajna-parton is, ahol régi könyveket árultak, ott talált rá például Jókai franciául kiadott egyik regényére. Előfordult, hogy anarchista klubokat látogattak meg, ahol jól érezte magát, de Cserépfalvi erről azt írta, „belemagyarázásnak tartom, hogy József Attila költészetében érezhető volna a párizsi anarchista hatás”. Azt viszont kiemelte, hogy szimpatizált a kommunista eszmékkel, Marx, Engels és Lenin műveit bújta.
A nyár közeledtével a tengerpartra ment, itt, Cagnes-Sur-Merben meglátogatta fiatalabbik nővére, Etelka is. 1927 augusztusában tért haza, és akkor még semmi sem utalt arra, hogy 1928-ban az első idegösszeomlását diagnosztizálják, és hamarosan szanatóriumba kerül. A barátsága Cserépfalvival kitartott a hazatérése után is, megalapították a Szép Szó folyóiratot 1936 márciusában, ahol munkát is adott József Attilának.
A szerkesztői üzenetében ezt írta a költő: „Szép szó magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nem csak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásra utaltság eszmélete érvényesül.”
A kiadótól tudjuk azt is, mennyire megviselte a költőt az 1936-ban megjelent Nagyon fáj című kötetet fogadó érdektelenség, ami közrejátszott mentális állapotának rosszabbodásában is. 1937. december harmadikán halt meg Balatonszárszón, mindössze 32 évesen. Cserépfalvi 90 évet élt.
Forrás: Találkozásom József Attilával Párizsban. Cserépfalvi Imre emlékezéséből. Kritika,1980/8.
