„Imádom Turkut! Ott születtem, ott éltünk. A feleségem oului. Egy nap közölte, hogy két választásom van: ő és a gyerekek Ouluba költöznek” – meséli Rami Nyman, az oului oktatókórház anesztes ápolója, nyakában egy „I ❤️ Turku” feliratú szalaggal, arcán Kimi Räikkönen érzelmeinek teljes skálájával. „Ahogy a szólás is tartja: jobb asszony, jobb élet” – mondja olyan hamiskás mosollyal, amit a világ más részein fapofának neveznénk. „Boldog asszony!” – esik le pár másodperccel később a luxemburgi kollégának. „Vagy az” – vágja rá Nyman, továbbra is rezzenéstelen arccal.
A boldogság okát kutatva érkeztünk Finnország legészakibb nagyvárosába, a még épp a sarkkörön inneni Ouluba a finn külügyminisztérium szervezésében – már csak azért is, mert jövőre Oulu lesz Európa kulturális fővárosa. Ez utóbbi miatt a helyi városvezetés tagjai szembetűnően boldogok, de minket inkább az érdekel, hogyan lehet az, hogy Finnország zsinórban nyolcadjára végzett az első helyen az ENSZ Világboldogság Jelentésében (World Happiness Report, WHR), miközben egy átlag finn ránézésre legfeljebb annyira tűnik boldognak, mint egy szomorú bohóc. Mint Janne, a helsinki Skörd étterem társtulajdonos-főpincére, aki minden második mondatába belefűzi az exnejét. Közben már-már könnybe lábadó szemekkel és sírásra görbülő szájjal állítja, hogy a (kányazsomboros házi majonéz / rénszarvasmájpüré / sóskaramell-öntet) annyira jó, hogy zárás után kanálszámra zabálja hátul a konyhán.
Rami amúgy találóan foglalta össze négynapos vájkálódásunk eredményeit az asszonyos tréfájában. Két nappal találkozásunk után a Helsinki Egyetem Társadalmi Tanulmányok karának oktatói, Jennifer De Paola kutató-pszichiáter és Rasmus Mannerström előadó is arról beszélnek, hogy a boldogságot többféleképpen is lehet definiálni. Ezek egyike a jobb élet – Rami tudományos igényű megfogalmazásában a „strukturált elégedettség”. De Paola szerint a boldogságot felfoghatjuk a pozitív és a negatív érzelmek egyenlegeként, Mannerström „a pozitív érzelmek összességeként” jellemzi. Jelentheti azt is, sikerült-e megtalálnunk az élet értelmét. Vagy jelenthet szimplán elégedettséget.
A WHR ékegyszerűségű módszertannal dolgozik, a felmérésben résztvevőknek egyetlen kérdésre kell válaszolniuk: osztályozzák egy 0-10-es skálán, hogy a lehetséges legjobbhoz képest milyen az életük. Ez a Cantril-létra, a jóllét egyszerű mértéke. Ezen a tízfokú létrán a finnek átlagosan majdnem a nyolcadik fokra helyezték magukat, 7,736-os értéket értek el. Mi, magyarok a hatodik fokra se tudunk fellépni 5,915-ös átlagunkkal, ami globálisan a 69. helyre elég, ezzel szomszédaink közül csak a 72. Horvátországot és a 111., háború sújtotta Ukrajnát előzzük meg.
A módszertan egyszerűsége érdekes eredményre vezet, a világrangsorban 10. Mexikó 14 hellyel előzi meg az Egyesült Államokat, ahova olyan sok mexikói vándorol be a jobb élet reményében. Izrael tavaly a 8. helyen végzett, pedig egész évben dúlt a csaknem 1200 halálos áldozatot követelő, 2023. október 7-i terrortámadások után Gáza ellen indított háború. A litvánok elégedettebbek a németeknél, a koszovóiak a franciáknál, a románok a braziloknál, az éllovas Finnország mellett pedig ott vannak a top tízben a szintén nem kitörő életigenlésükről és fesztiváli hangulatukról híres skandináv szomszédai is.
De Paola szerint Finnországban az elmúlt nyolc évben, amióta letaszíthatatlanok a dobogó tetejéről, rendre gúnyos hitetlenkedéssel is fogadják a hírt, miszerint ők volnának a világ legboldogabb országa – bár személyes tapasztalataim alapján kétlem, hogy egyáltalán képesek ilyen szélsőséges érzelmi kifakadásokra. Mannerström ezt a bőség-cél paradoxonnal magyarázza, vagyis azzal, hogy az anyagi jóléthez céltalanság társul. „Mindenünk megvan, hogy boldogok lehessünk, mégis pocsékul érezzük magunkat” – mondja. Talán ezért is alakult úgy, hogy a világ nyolcadik éve folyamatosan legboldogabb országa mindkét szakember szerint mentálisegészség-krízisben van. Igaz, De Paola szerint ez részben amiatt alakul így, mert egyre jobb a hozzáférés a pszichiátriai ellátáshoz, és egyre kevésbé stigmatizálja a társadalom a mentális problémákat.
Két népszerű hipotézist azonban kizár: bár Finnországban jelentős probléma a szerhasználat, legyen szó alkoholról vagy kábítószerekről, az szerinte nem értelmezhető a boldogság viszonylatában. Ahogy a nyomasztó téli sötétségnek sincs köze ehhez. Ő maga olasz származású, és bevallása szerint az első évben nagyon meg is viselték a hosszú téli éjszakák, de ez csak a bevándorlókra jellemző, és rájuk is inkább csak első telükön. „Az ember rendkívül reziliens lény, nagyon gyorsan alkalmazkodik a környezetéhez” – mondja.
Mannerström szerint az ok, hogy a finn iskolások kimerültek. Az elmúlt évtizedben megduplázódott a depressziós fiatalok aránya, ez már évi 11 milliárd eurós kiadást jelent az államnak, ami a terápia első három évében 50 százalékos támogatást nyújt a költségekhez. Szerinte a már említett bőség-cél paradoxonon túl a fiatal korosztályt jellemző identitásválság is felelős ezért. „A múltban az énképünk viszonylag rögzült volt. Most minden magunk újrafelfedezéséről, újraalkotásáról szól, így viszont nehéz célokat kitűzni és elérni. Ez az identitás feloldódásához, FOMO-hoz (fear of missing out, a kimaradástól való félelem) vezet” – mondja. De Paola klinikai pszichiáter is, általánosságban azt mondja, hogy a boldogságot a jelenben lehet megtalálni. A múltba révedés depressziót okoz, a jövőbe tekintés szorongást. Ez utóbbi már a finnekre is jellemző, egy friss kutatás szerint egyre kevésbé optimistán néznek a jövőbe.
Ha túláradó boldogság nem is jellemző rájuk, a finnek, akikkel találkoztunk, alapvetően mind elégedettnek tűntek, ezzel is visszaigazolva a WHR ranglistáján elfoglalt helyüket. „Az elégedettség a rendszerszintű lehetőségekhez kapcsolódik” – mondja Mannerström, a túránkat szervező finn külügyminisztériumnak pedig egyik kimondott célja volt, hogy bemutassa ennek az infrastrukturális hátterét. A rendszerszintű lehetőség az oktatással kezdődik.
Finnország a kétezres évek elején, amikor épp csak elkezdődtek az éves PISA-felmérések, bezzeggyereknek számított, rendszerint az élbolyban, vagy elsőként végezve. Azóta sokat rontott, a kimagasló eredmény talán eleve délibáb volt, talán a korábbi, azóta megváltozott állapotokat tükrözte. A kilencvenes évekig a finn iskolarendszer központosított, állami fenntartású volt. Mivel ez túlzott terheket rótt már a központi költségvetésre, a fenntartást kiszervezték az önkormányzatoknak. De ez sem jelent feltétlenül megoldást. „Finnországban sosincs semmire elég pénzünk” – kezdi rövid előadását Salmi Timo, a Kastellin közösségi központ vezetője.
Kastellin Oulu egyik tehetős elővárosa, a közösségi központ egyszerre könyvtár, sportközpont, bölcsőde, óvoda, általános és középiskola, napközi és felnőttképzési intézmény. Gimnáziuma, ami a finn rendszerben a 10-12. évfolyamot jelenti, Finnország elit sportiskolája, több NHL-játékos alma matere. Az emlegetett forráshiányt a Magyarországon szitokszónak számító PPP modellben kezelik, vagyis az iskola épületének fenntartását, az irodák kiszolgálását, a takarítást és az étkeztetést magánvállalkozóknak szervezték ki. A PISA-mérésekről csak annyit mond, hogy „nem olyan jók az eredmények”. Mondjuk az elégedettség strukturális lehetőségeihez nem is annyira a tanulmányi eredményeknek van közük, mint inkább annak, hogy az oktatásban partnerként tekintenek a gyerekekre. „A nyitottság nagyon fontos. Bízunk az emberekben. Bízunk benne, hogy ha kapnak valamit, azt megfelelő módon fogják használni” – mondja.
De Paola szerint is az elégedettség egyik kulcsa, hogy már a gyerekeket is önállóságra, önrendelkezésre nevelik, „emberi lényként bánnak a gyerekekkel”. Késő délelőtt, amikor bejárjuk az iskolát, a legkisebbek ebédelnek. Tanári felügyelet nélkül szedik az ételt a svédasztalról a tányérjukra, amit étkezés után szépen visszavisznek a konyhára. Ennek a nevelésnek megvan az eredménye. A Sitra, a finn állami befektetési ügynökség éves felmérése szerint a finnek 80 százaléka gondolja úgy, hogy igenis befolyása van a saját életére. A Sitra amúgy elég különleges intézmény, a finn kormány ajándéka volt a nemzetnek a függetlenség ötvenedik évfordulóján. A munkáját nem a kormány, hanem a parlament felügyeli, fő fókusza a jövő, hasznos eszközökkel is támogatják a jövőkutatást. Ők alkották meg a napjainkban rendkívül felkapottá vált körforgásos gazdálkodás fogalmát is.
De Paola szerint az elégedettség kulcsa a biztonságérzet is: a Kastellinben, mint szinte minden finn közintézményben, óvóhelyet is kialakítottak, a tornatermek öltözőit vastag acél ajtó zárja, ezer embert tudnak itt biztonságban elszállásolni, van saját generátoruk és három napra elegendő ellátásuk is. Ez talán kissé paranoidnak tűnik, de a finn történelem ismeretében, és a térképre pillantva egyáltalán nem túlzó elővigyázatosság.
„Finnország különös történelmi véletlen” – mondja Mannerström, utalva rá, hogy az ország történelme java részében megszállt terület volt, a svéd uralmat a 19. század elején orosz váltotta, ami alól csak a bolsevik forradalom zűrzavarában szabadult. Ezt véres polgárháború, majd az antikommunisták győzelme után a szovjetektől való rettegés váltotta. Finnországot 1939-ben megtámadta a Szovjetunió, de sikerült döntetlenre hozni a háborút, hogy aztán a nácikkal szövetségben próbálják megtorolni a szovjet támadást. Így a vesztes oldalon zárták a világháborút, és bár nominálisan függetlenek maradtak, külpolitikájukat nagyban meghatározta a Szovjetunió fenyegető közelsége, ahogy most, az ukrajnai háború kitörése óta az orosz fenyegetés. Mindez nagyban fokozta a finnek ellenálló képességét, márpedig ez utóbbit De Paola egyértelműen a boldogság kulcsai közé sorolja, ahogy a megbékélést is a körülményekkel.
De Paola szerint a boldogság, az elégedettség kulcsa az is, hogy mennyire kötődünk a természethez. Finnországban „szinte mindenkinek van erdeje”, egyik vendéglátónk, Anne Alurila, Oulu város nemzetközi marketingért felelős kommunikációs szakembere is azzal mutatkozik be, hogy neki és családjának rengeteg erdeje volt. Ezek az erdők nem zártak, felhasználásukat a szokásjog, „mindenki jogai” szabályozzák. Ennek értelmében a kijelölt helyeken bárki tüzet rakhat, bármit, ami a földön terem, be lehet gyűjteni – a fák termését, ágait azonban csak a tulajdonos engedélyével. Engedély kell még a légyhorgászathoz, de ha csak pergetni akar valaki, azt nyugodtan megteheti.
A finn erdőkben ezért rendkívül népszerű is a gyűjtögetés, utunk során később Helsinkiben a városon belül, a legnagyobb köztemető közvetlen szomszédságában, egy egykori elmegyógyintézet parkjában mi magunk is végigkóstolunk ránézésre egy rakás gyomot. A réti legyezőfű, ami, ha megdörzsöljük a levelét, medvecukorra, jódos fertőtlenítőre emlékeztető szagot áraszt, fel is keltette az érdeklődésem annyira, hogy törjek négy 15 centis ágat, és a szállodában két deci vízzel leforrázva, öt perc áztatás után megigyam. Nagyon kellemes, természetesen édeskés íze volt. Amúgy szalicilsav tartalma miatt kvázi természetes aszpirinnak is jó. Magyarországon is őshonos, lápok körül keressék, virágából szörpöt is lehet készíteni.
A másik növény, amit csak ajánlani tudok, a kányazsombor, amit angolul találóan fokhagymamustárnak hívnak, és a levele megdörzsölve elsőre intenzív fokhagymaszagot áraszt, amibe aztán belekeveredik a mustár savanykás illata. Ez nyersen is fogyasztható, de még jobb sütőben, kis olívaolajban lepirítva zöldségcsipszként. A finn konyhában rendkívül elterjedt fűszernövény, a szállodánkban a minden reggeli svédasztalon kínált, héjában sült krumplit is olajon lepirított kányazsomborral fűszerezték. Gyűjtögető túránk után, a Skörd étteremben többen is büszkén ismertük fel, hogy a sügér fűszerezésére is ezt használták.
Ennyi alapján talán már igazat is adhatok Rita Porkkának, az erdei turizmust és a természetbarát erdőhasznosítást propagáló Naturest alapítójának, aki szerint „a boldogság az erdőből jön”. Már ha nem mérgező, mint a vadcseresznye virága, amire egy órányi gyűjtögetés után lelkesen vetettük rá magunkat a román kollégával, mígnem túravezetőnk, Anna Nyman ránk nem szólt, hogy az a pár virág talán még nem árt, de inkább hagyjuk abba, mert cianogén glikozidokat tartalmaz.
