Az, hogy valaki vesz egy kanapét, majd kiírja a honlapjára, hogy várom a klienseket, még nem pszichoterápia

• Krízisben van a magyar társadalom és a pszichoterápiás ellátórendszer is – bár a pszichoterápia az egészségügyi ellátás része, az ambuláns ellátás szinte csak magánúton elérhető, amit sokan nem tudnak megfizetni. A várólisták beláthatatlanul hosszúak, a magánellátás „elvadult és szabályozatlan”.
• Ez szinte mindenkit érint: azokat, akik pszichológushoz járnának, de nincs rá pénzük, azokat, akik depressziósak vagy személyiségzavarral küzdenek, és azokat is, akik alkohollal kezelik a problémáikat, hogy a testi tünetektől szenvedőkről ne is beszéljünk. Nem igazán akad tehát, akire ne lenne hatással a rendszer rossz működése, mégsem vagyunk pontosan tisztában azzal, hogy hogyan is épül fel.
• Mi a pszichoterápia és kinek van rá szüksége? Mi a különbség a bentlakásos és az ambuláns ellátás között, hogyan függnek ezek össze, és miért gond, ha nem tudjuk, mire jó a coach, a pszichiáter és a klinikai szakpszichológus?
• Interjúnkban az állami, alapítványi és magánegészségügyi szektor képviselőiként Milák Piroska, a Semmelweis Egyetem Rehabilitációs Klinika Tündérhegy osztályvezető főorvosa, Mészáros Gergely, a Thalassa Ház szakmai vezetője, és Spányik András, a Panoráma Poliklinika orvosigazgatója a fentiek mellett arról is beszélnek, hogyan nem lesz egy rendelőből „Pszicho-McDonald’s”, és mit lehetne tenni annak érdekében, hogy kielégítően működjön az ellátás.

A Telexen már többször foglalkoztunk a pszichoterápiás ellátás helyzetével. Ezekből a videókból, cikkekből is kiderült, hogy az finoman szólva sincs jó helyzetben. Önök mégis azt jelezték a szerkesztőségnek, bőven lenne még miről beszélni a magyarországi pszichoterápia helyzetével kapcsolatban. Miért?

Spányik András: Felelősségünk, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy ez a rendszer nem fenntartható tovább – legalábbis az ambuláns magánellátásból kiindulva. Az embereknek segítségre van szükségük, és ez nem az a fajta segítség, hogy valaki társalkodónőt szeretne magának, inkább az a fajta, hogy valaki öngyilkossági krízisben szenved. Gyakori, hogy a család a vidéki várólisták miatt hozza fel Budapestre a gyereket gyerekpszichiáterhez vagy -pszichológushoz, és az összekuporgatott pénzükből próbálnak segítséget kérni. A klinika vezetőjeként a kollégáimtól hetente többször kapok olyan kérdéseket, hogy „van egy krónikus skizofrén betegem, aki már nagyon régóta hozzám jár, és nem tudja kifizetni többet az ellátást. Nem tudom átküldeni a gondozóba, nem lenne baj, ha nem kérnék tőle pénzt?”

Az ellátás terén krízis van, iszonyú hosszúak a várólisták, ráadásul nagyon sokan nem tudják kifizetni a terápiát. Súlyos betegek kerülnek az ambuláns magánellátásba, ez nem adekvát.

Mészáros Gergely: Hatalmasat nőtt a társadalmi igény a pszichoterápiára az elmúlt időszakban, ezt nyilvánvalóan lehet érzékelni. Ez egy fontos ellátási forma, fontos része a magyar egészségügynek, viszont nem működik megfelelően. És fontos az is, hogy a különböző ellátási formák, mint az ambuláns vagy a fekvőbeteg-ellátás nem egymás alternatívái, hanem egymást kiegészítő betegutak különböző pontjain található csomópontok, és mindegyikre szükség van. Szeretnénk megmutatni, hogy ez egy színes spektrum.

Milák Piroska: A mi működésünk a Tündérhegyen nincs krízisben, nagyon szerencsés helyzetben vagyunk. De azt gondolom, hogy mind a magyar társadalom, mind az egészségügyben dolgozók irányába ma kiemelten fontos az ismeretterjesztés a pszichoterápiával kapcsolatban.

Ha már ismeretterjesztés, kezdjük az alapoknál! Mitől válik egy beszélgetés pszichoterápiává?

M. P.: A legegyszerűbb definíció az a szókapcsolat, amit Freud első betege, az Anna O.-ként hivatkozott Bertha Pappenheim mondott: a pszichoterápia beszélgetőkúra. Ez persze egy olyan beszélgetés, aminek nagyon is szigorú szabályai vannak, és van valamilyen speciális módszertana, ami egy speciális pszichológiai modellen alapul.

M. G.: 2025-ben már mondhatjuk azt is, hogy ez egy tudományosan bizonyítottan hatékony eljárás, ez is egy fontos kritérium. Színezhető mindez azzal, hogy vannak olyan pszichoterápiás eljárások, amikben nem beszélgetünk, vagy nem elsősorban beszélgetünk.

S. A.: Az egészségügyi törvény szerint a pszichoterápia gyógyító tevékenység, ugyanúgy szabályozott, mint egy operáció vagy gyomortükrözés. Az, hogy valaki vesz egy Klippan kanapét a diplomaosztó után, majd kiírja a honlapjára, hogy én vagyok a pszichológus és várom a klienseimet, még nem pszichoterápia. Azt nem tudja a betérő, hogy ezek az emberek csak általánosságban tudnak a pszichológiáról pszichológusként.

Tehát attól még, hogy én pszichológushoz járok, azaz egy olyan emberhez, aki elvégezte a pszichológia szakot, nem biztos, hogy pszichoterápiában veszek részt?

S. A.: A pszichoterápia egy szakvizsgához kötött és az NNK (Nemzeti Népegészségügyi Központ) által szabályozott tevékenység, az egyetlen szakvizsga, amit pszichológus és orvos is letehet. Három irányból válhat valaki pszichoterapeutává. A leggyakoribb és legtriviálisabb a klinikai szakpszichológia, de emellett ott van a klinikai egészségpszichológia, és a neuropszichológia szakvizsgákra is ráépíthető. A másik az orvos irány, itt a pszichiáterképzés a legtriviálisabb, arra szokták építeni. Vagy a gyermek- és ifjúsági pszichiátria. Emellett sokféle irányzat van, tehát hogy milyen módszerrel dolgozik a pszichoterapeuta, az még egy második kör, ezeket a képzéseket a módszerspecifikus intézmények adják.

Amikor valaki elvégzi az egyetem öt évét, akkor pszichológus lesz ugyan, de még nem végezhet pszichoterápiát. A pszichológusok egy szakirányú továbbképzés után válnak tanácsadó szakpszichológusokká, de még ők sem tarthatnak pszichoterápiát, hanem kompetenciájuknak megfelelő tevékenységet végezhetnek azok részére, akiknél nincs jelen klinikai szintű probléma, például depresszió.

M. P.: A lényeg az, hogy ez egy speciális képzettséget igényel, aminek része egy elméleti tudás, része egy gyakorlati tudás, és része egy önismereti tudás, ami valamilyen saját terápiás tapasztalaton keresztül szerezhető meg. A többi az már országspecifikus.

Kinek van szüksége pszichoterápiára?

S. A.: Kinek nincs? Egyszerűen más kártyákkal játszik az ember, akinek van önismerete, ha rálátunk arra, hogy hogyan működünk, az nekünk is és sokszor a környezetünknek is jó.

M. G.: Pszichoterápiába járni legalább fél éven keresztül az életében mindenkinek érdemes lenne, elsősorban azért, hogy az illető az önismeretét fejlessze, és hogy jobban felismerje a saját zsigeri működéseiben azokat a motivációkat, amiket tudatosan nem feltétlenül észlel. Rengeteget javít a kapcsolati működésünkön, ha ezeknek jobban tudatában vagyunk. Amikor az ember azt veszi észre az életében, hogy a krízishelyzetek valahogy hasonló mintázat mentén jönnek létre újra és újra, akkor sokat segíthet, ha egy külső szemlélő segítségével elkezdi a saját működését jobban megérteni.

M. P.: Nyilván egy picit vicc, csak az jutott most eszembe, amikor egyszer egy szupervizornak (szupervízió: amikor a szakember az eseteit egy tapasztaltabb kollégával megbeszéli – a szerk.) mondtam egy páciensről, hogy olyan hülye az anyja, és erre azt mondta, hogy mindenkinek hülye az anyja. És nyilván mindenkinek van anyja. Másrészt persze a pszichoterápia nagy befektetés időben, energiában, érzelmileg, nem lehet, meg nem is érdemes senkit rákényszeríteni, persze ritkán ez is előfordulhat. Az is fontos, hogy a páciens motivált legyen, és akkor a következő kérdés az, hogy van-e elég ismerete ahhoz, hogy tudja, ebbe érdemes belevágni. Most azt látjuk, hogy a pszichoterápia már tényleg egyre elfogadottabb és egyre ismertebb is.

Az elfogadottsággal együtt a tudatosság is nőtt? Mennyire vannak tisztában azzal a pszichoterápiát keresők, hogy különböző helyzetekben, problémákkal milyen szakemberre van szükségük?

S. A.: Jelenleg a páciensek gyakran nem tudják megkülönböztetni, hogy ki milyen képzettséggel, milyen keretek között dolgozik. A szakfelügyeleti ellenőrzések ugyan léteznek, de a rendszer nem átlátható, és sok a szürke zóna.

M. P.: Szerintem ez nem is elvárható. Jó lenne, ha létezne egy olyan, mindenki számára hozzáférhető minőségbiztosítási rendszer, ami alapján kiderül, hogy akkor most Kovács Jenő aurafotós, vagy tényleg pszichoterapeuta. Emellett biztosan fontos lenne az ismeretterjesztés is, hogy az emberek tudják, mivel kihez forduljanak, és ne véletlenszerűen válasszanak segítőt. Aki például tudatosan választ auralátót, az az ő dolga – a probléma akkor van, ha nem is tudja, hogy van más lehetősége. Szegény Steve Jobs, isten nyugosztalja, biztos tudta, hogy a ráknak többféle kezelése van. Ő speciel a varázslást választotta, de ha valaki nem tudja, és úgy választja az aurafotóst, az baj.

Nem véletlenül önálló szakma ez. Beszélgetni valakivel látszólag nagyon egyszerű dolog, de azért jól beszélgetni mégsem az.

Sokan folytatnak hasonló gyakorlatot, valamiféle beszélgetést valamilyen segítő célzattal, és még az is lehet, hogy segít, de nincs mögötte az a komplex tudás, ami a valódi pszichoterápiához szükséges.

M. G.: Ha az állami ambuláns és pszichoterápiás ellátást fejlesztenék, nyilvánvalóan ez önmagában tudna egy minőségbiztosítási rendszerként is funkcionálni, mert az viszont biztos, hogy nem vesznek fel orvosnak auralátót a János kórházba.

Lehet ártani is a nem megfelelően végzett tanácsadással?

S. A.: Itt jön be a Dunning–Kruger-hatás, azaz minél kevesebb a tudás, annál nagyobb a magabiztosság, nem tudja az ember, hogy mit nem tud. Nem egyszer kapunk olyan betegeket, akik hónapokon, éveken át üldögéltek nem megfelelő kompetenciájú szakember kanapéján, felesleges időt veszítve ezzel. Gyakori, hogy a nem képzett szakemberek nem veszik észre azt, hogy mondjuk egy klinikai depresszió állapotában lévő, vagy egy autizmussal élő pácienssel dolgoznak. Másrészt például az öngyilkosság rizikójának felmérése is egy fontos dolog, és ezeket nem feltétlenül ismeri valaki, aki nem szerzett valódi pszichoterápiás jártasságot. Az sem segít, hogy a bulvármédia felkapta a „pszichológus celebeket”, ők aztán nem segítenek megérteni ezt a különbséget.

M. G.: Sok olyan horrorisztikus történetet hallottam, amelyek hajmeresztő szakmaiatlanságokról tesznek tanúbizonyságot. Eközben az is tény, hogy azok között, akik az egyetemről kikerülve elkezdenek egy praxisközösségben dolgozni, számos olyan pszichológus van, aki folyamatos képzésen vesz részt. Viszik az eseteiket szupervízióba, becsekkolnak a klinikai szakképzésbe.

S. A.: Ezért fontos beszélni azokról, akik a pszichoterápiás ellátás bástyáit képviselik. Ezek azok az intézmények, ahol a fekvőbeteg-ellátás, a rezsimszintű működés zajlik, hiszen ott keletkezik a legtöbb tudás, ott képződnek ki a szakemberek. Ezekre az intézményekre szükség van ahhoz is, hogy működjön az ambuláns ellátás, hiszen

a klinikai képzés során mindenkinek három hónapot el kell töltenie ilyen osztályokon.

Nagyon sokat lehet tanulni egyrészt az ott felhalmozott tudásból a szakemberektől, másrészt sokkal több perspektívából lehet látni egy-egy pácienst.

Ilyen rezsimek például a Piroska vezette Tündérhegy és a Gergő vezette Thalassa Ház is. Mi az ambuláns és a fekvőbeteg-ellátás között a különbség? Utóbbiban ugyanaz történik, mint az ambuláns terápiában, csak bentlakásos vonalon?

M. P.: Nem. Az osztályos pszichoterápia (avagy a pszichoterápiás rezsim) egy olyan komplex rendszer, ami úgy van kitalálva és felépítve, hogy a páciens különböző helyzetekbe kerül. Van egy egyéni terapeutája, akivel ketten ülnek és beszélgetnek, van egy kis csoportja, ahol nyolcan-tízen vannak, bekerül a művészetterápiás vagy szocioterápiás csoportba, részt vesz a nagycsoportban, ahol meg nyolcvanan vannak, mondjuk, és azon kívül még ki kell jönni valahogy a szobatársakkal, a takarító nénivel és a konyhás nénivel. Ráadásul ennek a teamnek a tagjai állandóan egyeztetnek, ami azt jelenti, hogy körülbelül annyi időt töltünk azzal, hogy a beteggel foglalkozzunk, mint azzal, hogy szakemberekként egymással beszélünk a betegről.

Ennek az az értelme, hogy amit látok egyéniben, mondjuk, hogy a páciens egy szelíd, félénk karakter, az kiegészül azzal, hogy elmondják a szobatársai, hogy egzecíroztatja őket, a mozgáscsoportban pedig csábítja a csoportvezetőt.

Ahhoz, hogy a személyiségének ezek a különböző aspektusai megjelenjenek, kell ez a komplex rendszer, és kell az, hogy a kezelők aztán összerakják ezeket az aspektusokat. Ez egy nagyon izgalmas és nehéz, de még sok év után is nagyon izgalmas munka.

M. G.: Hasonlóan dolgozunk a Thalassa Házban is, azzal a különbséggel, hogy mi egy demokratikus terápiás közösség formájában igyekszünk a pszichoterápiás rezsimet megvalósítani. Ez azt jelenti, hogy a Piroska által vázoltak mellett még egy réteget hozzáadhat a megértéshez, hogy egy önfenntartó közösségként tekintünk magunkra, ahol az éppen aktuálisan ott lévő páciensek és személyzet együtt felelős az intézmény működtetéséért (például kertgondozás, takarítás, ételkészítés egy része), a döntési folyamat a közösség kezében van. Ugyanakkor ez azzal is jár, hogy a hangsúly inkább az egyén közösségi működése felé tolódik a terápiában, nálunk például nincsen annyi egyéni ülés, mint Tündérhegyen.

Ha az a javulás, ami a bentlakásos terápiában megtörténik, megtörténhet az ambulánson is, akkor kinek van szüksége hospitalizációra?

M. P.: Egy olyan páciens, aki a személyiségszerveződésének egy jobb szintjén van, képes arról gondolkozni, hogy mi zajlik benne, és egy kicsi segítséggel a terapeutát tükörként használva képes arra, hogy önmagát összerakja. Viszont mi többnyire személyiségzavaros páciensekkel dolgozunk. Tőlük nem várhatjuk az előbbieket, mert nem érzékelik azt, hogy mi történik. A sok teammegbeszélés meg a sokféle helyszín abban segít, hogy megértsük azt, hogy benne mi történik, és azt neki is visszatükrözzük. Ezt az ambuláns terápia nyilván kevésbé intenzíven tudja nyújtani, de sokszor erre nincs is szükség.

M. G.: Egy súlyos személyiségszerveződési probléma gyakran olyan szétesett életvitelhez vezet, amiben kifejezetten hasznos a hospitalizáció. Bizonyos értelemben még alacsonyabban strukturált személyiségű emberekkel is tudunk dolgozni, akár mondjuk a pszichózis spektrumban, nyilván nem azzal, aki a valósággal való kapcsolatát teljesen elvesztette. Illetve a zárójelentéseinek utolsó mondata szinte mindig az, hogy akkor a terápiát folytassa valahol ambulánsan.

Mi történik akkor, ha valaki nem engedheti meg magának, hogy 3-4 hónapra befeküdjön a Tündérhegyre, és nincs pénze ambuláns terápiára?

M. P.: Az egyik lehetőség, hogy kering a szomatikus (azaz testi – a szerk.) ellátóhelyek között, mert testi tünetekben jelentkezik a problémája. A másik a forgóajtós beteggé válás: azaz, amikor valakit x éven keresztül kezelnek gyógyszerrel, de nem lesz jobban, és akkor a legújabb gyógyszert kipróbálják meg a legeslegújabbat. A harmadik irány az az, hogy eljut az illető aurafotóshoz vagy kineziológushoz, ami biztos szép és jó, de azért ezek a komolyabb zavarokon nem segítenek. És sajnos van a negyedik irány. Volt az a vicc, hogy Magyarországon két út áll az értelmiség előtt, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. A pszichiátriai betegeknél, de a sok megoldatlan problémával rendelkező embereknél is nagyon sok a szerhasználó. Sőt, azt mondanám, hogy talán

a szerhasználók legnagyobb része valamilyen kezeletlen pszichés problémát próbál öngyógyítani ilyen-olyan szerrel. Ez az eseti nyugtatózástól az alkoholfogyasztáson át a keményebb szerekig terjed.

M. G.: Az is gyakran előfordul azoknál, akik mondjuk egy relatíve súlyos mentális zavarral küzdenek, hogy a szenvedés egy pontján megjelennek a háziorvosnál, a háziorvos meg mondjuk azt mondja, hogy krónikus gyomorfájása van. Elég komoly statisztikák vannak erre vonatkozóan, az orvoshoz fordulók jelentős arányánál nincs szervi elváltozás. A kardiológusoknál 40 százalék fölött, a gasztroenterológusoknál 45 százalék körül vannak azok az esetek, ahol nincs szervi elváltozás, mégis vannak tünetek.

S. A.: Nagyon sokan azért vannak ellátatlanul, mert fel sem ismerték azt, hogy pszichés problémájuk van. Ahelyett, hogy az illető megoldaná a mentális problémáját – nem kell nagy dologra gondolni, elég mondjuk egy rossz kapcsolat –, egyik orvosi ágyból a másikba fekszik. Ez szintén nagyon sokba kerül a komplett ellátórendszernek, sokba kerül az egészségügynek, az illető pedig kiesik a munkájából, satöbbi.

M. P.: És nem lesz jobban.

Valóban ennyire gyakori, hogy a szomatikus orvoslásban nem ismerik fel a pszichés betegeket?

M. P.: Igen. Bár a pszichoterápia elfogadottsága sokkal nagyobb most, mint korábban, paradox módon az egészségügyön belül a pszichiátria és a pszichoterápia kevéssé elfogadott, picit lenézett szakma és félelemmel vegyes idegenkedés övezi. Azt hiszem, ennek két oka van. Az egyik az, hogy az orvosképzés Magyarországon még ma is egy kicsit varázslóképzés. Az megy orvosnak, aki hatékony megoldást keres: meggyógyítom, levágom, és akkor megjavítottam. Se a pszichiátriában, se a pszichoterápiában ez az élmény nincsen meg. Másrészt sokan azért megyünk orvosnak, még ha nem is feltétlenül tudjuk, mert ha én vagyok az orvos, akkor nem én vagyok a beteg – ez a kettéválasztásra való igény nagyon erős. És nagyon más arra gondolni, hogy nekem is lehet vakbélgyulladásom, mint arra, hogy én is lehetek skizofrén.

S. A.: Ez egy fontos tényező, mert ha mi magunk nem nézünk szembe a mentális problémákkal szomatikus orvosként, akkor a betegeket sem fogjuk pszichológushoz küldeni. Az orvosok körében borzasztóan magas a mentális problémák előfordulása, a szorongás, a depresszió, a kiégés, az öngyilkosság, az alkoholfüggőség. Nem véletlen, hogy nem szeretnek annyira ezekkel a témákkal foglalkozni.

A pszichoterápia az egészségügyi ellátás része, a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő is támogatja. Aki megteheti, mégis inkább a magánellátást választja, például azért, mert ha az állami ellátás keretében szeretne részt venni pszichoterápián, akkor hosszú várólistákra számíthat.

M. P.: A Tündérhegyen nincsen várólista, két-három hét bejutni hozzánk. Nyilván ennek az az oka, hogy egy három hónapos kezelést nem mindenki tud beilleszteni az életébe.

M. G.: Nálunk sincsen különösebb várólista. Én is azt gondolom, hogy ez inkább azzal függ össze, hogy azért ez egy nagy vállalás, és heti 40 órában azon dolgozni, hogy mi van velem, elég megterhelő dolog.

S. A.: És akkor most jön a plot twist: nálunk viszont három hónapos várólisták vannak, és ez még nem is rossz, ez a minimum a magánellátásban. Óriási az igény az ambuláns ellátás területén. A Tündérhegy és a Thalassa Ház is jól működő, magas színvonalú, professzionális ellátóhelyek. Van viszont egy sokkal nagyobb tömeg, amelynek szüksége lenne pszichoterápiára. Ők a magánegészségügyi ellátórendszerre szorulnak. Ez viszont egyre drágábban megvalósítható, így

nagyon széles tömegek nem tudnak hozzájutni az adekvát és számukra szükséges terápiás ellátáshoz. És ez a gyermekpszichiátria területén is igaz.

A Telex filmjéből kiderül, mindez azzal is összefügg, hogy a pontrendszer, mely alapján megszabják a támogatás mértékét, köszönőviszonyban sincs azokkal az árakkal, amelyek a magánpraxisban érvényesek.

M. G.: Mi egy alapítványi fenntartású, de a NEAK által finanszírozott intézmény vagyunk. Ez úgy néz ki, hogy az elmúlt években a körülbelül 15 évvel ezelőtt megállapított szorzóknak megfelelően minden páciens/ágy után nagyjából 13 ezer forintos napidíjat kaptunk, ebben az ellátásuk is benne van, bár idén történt egy pici emelés. Ezt a pénzt megkapjuk a NEAK-tól, ugyanúgy, mint mondjuk az állami fenntartású pszichoterápiás rehabilitációs intézmények, viszont semmilyen fenntartási költséget nem kapunk, azt nekünk kell kigazdálkodnunk.

Már említették, hogy kevés lehetőségük van arra a már diplomás pszichológusoknak, hogy a klinikai szakpszichológusi képzésre helyet találjanak. Mi az oka ennek, főleg hogy nagy az igény az ilyen képzésekre?

S. A.: Mi a magánegészségügyben próbáljuk ki azt, hogy a klinikusjelölteknek olyan gyakorlóhelyet biztosítsunk, ami a minőségbiztosítást lehetővé teszi, tehát szupervíziót kapnak, pácienskövető van, dolgoznak velük pszichiáterek, teammegbeszélések vannak, rendelkezésünkre áll az összes olyan diagnosztikai eszköz, ami kell a képzés során és a megfelelő páciensellátáshoz. Ezek nagyon-nagyon drága dolgok, éppen ezért ezt a lehetőséget nem lehet olcsón adni. Ha pedig az üzleti részről közelítjük meg, akkor nagyon nehéz versenyezni valamivel, ami tulajdonképpen nem tartja be azokat a játékszabályokat, amiket mi betartunk, és gyakorlatilag a megtévesztésig hasonló módon hirdeti magát.

Mi nem üzleti megfontolásokból csináljuk ezt csak, hiszen akkor egy pszicho-McDonald’s lennénk. Számos olyan minőségbiztosítási dologra van szükségünk, ami egy bölcsészkarról kijövő frissen végzett pszichológussal nem biztosítható, hiszen ő tulajdonképpen nincs benne az ÁNTSZ vagy az NNK látóterében, mert valójában nem végez egészségügyi tevékenységet. De ugyanúgy „beszélget”, és a páciens nem tudja megkülönböztetni, hogy mikor menjen hozzá, mikor hozzánk. Csak a kollégák etikusságán, szaktudásán múlik, hogy mikor mondja azt, hogy ez nem az én asztalom, és ebben nem tudok segíteni önnek, keressen klinikai szakpszichológust, pszichoterapeutát, pszichiátert.

M. G.: Emellett mégis nagyon fontos megjegyezni, hogy a tanácsadó szakpszichológusnak, a coachnak igenis van helye a mentális ellátásban. Megfelelő szakmai keretek között kezelve ezek a módszerek, szakemberek tudnak működni. Ezeket a területeket mind-mind valahogy az ellátórendszerben el lehetne helyezni, nyilvánvaló, hogy erre nagyon erősen megvan az igény.

S. A.: Nem csak arról van szó, hogy rengeteg pszichoterapeutát kell képezni, orvosokat meg pszichológusokat. A magyar mentális ellátás válságával minden területen szembe kell nézni, a sürgősségitől a háziorvoson át a pszichoterápiás ellátásig. A kompetenciákat pedig részben át kell ruháznunk nem feltétlenül orvosi, klinikai szakpszichológusi végzettségű szakemberekre is, mert a mentálhigiénés segítőknek, mentálhigiénés szakembereknek megvan a megfelelő helyük, és nagyon fontos szerepet tudnának kapni az egész ellátórendszerben. Angliában például a nővéreknek is van bizonyos kompetenciájuk a pszichoterápia tekintetében, és ez bizony egy nagy lehetőség arra, hogy bővítsük ezt a repertoárt, mert

nem fogunk tudni annyi orvost és pszichológust kiképezni, hogy ezt a borzasztó nagy mentális egészségügyi krízist kezeljük.

A magyar társadalom mentális állapotáról két évvel ezelőtt kérdeztük Bokor László pszichiátert, aki akkor azt mondta „lehetnénk jobban”. Önök hogy látják 2025 tavaszán, milyen a magyarok mentális állapota?

M. P.: Amit mi látunk, az egy speciális populáció, tehát erről szerintem nincs több tudásom, mint egy laikusnak. Az már más kérdés, hogy úgy érzem, hogy nincs jó állapotban a magyar társadalom.

M. G.: Ami viszont egyértelműen kimutatható, hogy a gyermek- és serdülőpszichiátriában a Covid óta nagyon megnőtt a jelentkezők száma. A kamaszoknál egyértelműen több a mentális zavar.

S. A.: A magam nevében azt mondom, hogy krízisben van a magyar társadalom. Ami számunkra elérhető adat, az a várólisták brutális növekedése, illetve kutatások is azt támasztják alá, hogy a járvány óta kilőtt a mentális problémák száma. Másrészt egyre gyakoribb, hogy a terápiába beszűrődnek a kinti krízisek, akár a háború kapcsán, akár a Covidnál, vagy akár amikor valami olyan politikai bejelentésről hallunk, ami esetleg érint nagyobb tömegeket. Mindez megjelenik a terápiás szobákban.

Több szemszögből is rálátnak a magyar pszichoterápiás ellátás működésére. Mi kellene ahhoz, hogy jobban működjön a rendszer?

S. A.: Ki kell bővíteni az államilag finanszírozott ambuláns terápiás helyek számát, ehhez pedig elengedhetetlen a finanszírozási rendszer felülvizsgálata is. Szakmapolitikailag nem tudom, hogy ennek az úgynevezett szektorsemleges finanszírozás lesz-e a megoldása, azaz, hogy lehessen a tb-t használni a magánegészségügyben, vagy pedig az, hogy ha az állami intézménybe integráljuk jobban az ambuláns ellátást, és ezeket megerősítjük.

Fontos lenne, hogy ne csak orvos vagy pszichológus nyújthasson ilyen ellátást: ki kell dolgozni egy szakmailag megalapozott protokollt és metodikát, amely lehetővé teszi, hogy szélesebb szakmai kör vehessen részt a terápiás munkában.

Egyébként sokkal olcsóbb az ambuláns ellátás, mint hogyha ezeket a pácienseket nem gondozzuk, krónikus betegekké válnak, öngyilkosságot kísérelnek meg, súlyos beteggé válnak, és aztán meg pszichiátriai osztályra kerülnek. Ugyanakkor vannak olyan helyzetek, amikor elengedhetetlen a fekvőbeteg-ellátás is. Jelenleg azonban mindkét típusú ellátás lehetősége szűkül – egyre kevesebb tér és kapacitás marad ezekre. Emellett a betegutakat is rendezni kellene, minőségbiztosítási rendszert létrehozni, és mindezt átlátható, közérthető módon nyilvánosságra hozni.

M. P.: Fájóan hiányzik a megfelelő mennyiségű, államilag finanszírozott ambuláns ellátás, hiszen sok embernek nincs szüksége osztályos kezelésre, de nincs pénze magánellátásban ambuláns pszichoterápiát kifizetni. Számomra fontos az ismeretterjesztés, különösen az orvosképzés terén. Szeretném, ha a pszichoterápia elfogadottsága tovább nőne az orvostársadalmon belül – ez ma már jobb, mint 20 éve volt, de még mindig van hova fejlődni.

M. G.: A mentálisegészség-nevelést nagyon fontos résznek tartanám, ez az egész társadalmunknak hasznos lenne. Elég komoly tanulmányok vannak arról, hogy a világ legboldogabb országa Dánia, ahol hosszú évtizedek óta a mentálisegészség-nevelés a köznevelés része. Részt vettem egy kutatásban, ami nagyjából 12 ezer európai 14 és 16 éves körében zajlott, ahol beavatkozási módszereket hasonlítottunk össze az öngyilkosság megelőzésére. Az derült ki, hogy egy 6-8 tanórányi anyagból álló mentálisegészség-tudatosságot növelő program szignifikánsan csökkenti a későbbi öngyilkosságok kockázatát.

Egy jól kiépített mentális egészségügyi ellátórendszerrel hosszú távon pénzt lehet spórolni. A WHO szerint a 2020-as évek közepén a munkából való kiesés vezető okai a mentális zavarok, ha ezeket kezeljük, akkor az emberek többet dolgoznak, és több GDP-t termelnek, ez ennyire egyszerű.

S. A.: A pszichoterápia nemcsak egyéni, hanem gazdasági szempontból is megtérülő befektetés. A német modell jól mutatja, hogy ha valaki időben és megfelelő pszichoterápiás ellátást kap, az csökkenti a szomatikus egészségügy terhelését, kevesebb sürgősségi ellátást igényel, ritkábban esik ki a munkából – tehát egészségesebb, stabilabb munkaerő marad. Egy erős ambuláns pszichoterápiás rendszernek így közvetlen nemzetgazdasági haszna is van.

Cikkünket alanyunk kérésére június 4-én frissítettük.