Tíz százalék hiperfókusz, a többi kilencven szenvedés
Skatulyák, kontrollálatlanság, folyamatos fókuszvesztés – néhány a sok megélés közül, amivel egy ADHD-s szembesül a mindennapokban. Bár a Semmelweis Egyetem 2019-es adatai szerint a felnőttkori figyelemhiányos hiperaktivitási zavar a lakosság 2,5 százalékát érinti, még mindig nehéz, hosszadalmas és sokszor drága diagnózishoz jutni. Így sokan már negyven-ötvenhez közelítve tudják csak maguk mögött hagyni több évtizedes bűntudatukat, amiért az átlagostól eltérően működnek.
Anna, Tamás és Ági is már felnőttként kapta meg ADHD-diagnózisát – cikkünkben az ő személyes történeteiken keresztül mutatjuk be, hogyan telnek egy hiperaktív-figyelemzavarban szenvedő ember mindennapjai és hogyan kezeli mindezt a társadalmunk.
Most leszek 43, és még három életnyi ötletem van
Miközben a karrierjében hasít, a hétköznapokban teljesen el tud veszni, meséli a 43-hoz közelítő Anna. „Bemegyek a konyhába és simán állok ott öt percet mert nem tudom hogy miért jöttem be. Állok a Tesco közepén, és nem tudom merre van az előre, úgy kell összeszedni engem a parkolóban, mert csak úgy elindulok – a férjem ezt hívja kolbászolásnak, amikor megyek csak nem látok.” Azt mondja, egy takarítás nála kész rémálom: elkezdi portalanítani a gyerekszobát, közben eszébe jut a mosás, amit szintén félbehagy, és helyette nekiáll a szortírozásnak.
Ez viccesnek hangozhat, de nagyon erős bűntudatom van attól, hogy itt vagyok 130 fölötti IQ-val, több diplomával és nem tudok kitakarítani egyedül egy szobát.
Az utóbbi években ugyanakkor eljutott arra a pontra, hogy egyfajta szupererőként fogja fel az ADHD-ját, ami elmondása szerint új világokat nyitott meg előtte. Magát igazi papírhalmozóként jellemzi: ami elkezdi érdekelni, abban előbb-utóbb végzettséget szerez. Banki állása után önkéntes szoptatássegítő lett, később az erőszakmentes kommunikációban, majd a pozitív fegyelmezés témájában merült el. Ezután jelentkezett autizmus szaktanácsadó képzésre is, pár éve ADHD-sokkal és autistákkal foglalkozik és megalapította az ország első hozzátáplálási iskoláját is. „És még csak most leszek 43 és három életnyi ötletem van” – teszi hozzá Anna.
Annánál már óvodásként megjelent a bűntudat: azt érezte, hogy valami nem stimmel vele, „defektes”, amiért nem tud egy helyben maradni, nem tudja megtanulni, amit elvárnak tőle vagy nem foglalják le azok a játékok, amik a többi kislányt. Gyerekként is sokszor voltak dührohamai, főként akkor, amikor valami igazságtalanságot észlelt – azt mondja, rengeteg embert bántotta meg és sok kapcsolata ment rá erre.
Felnőttként sokáig haragudott a szüleire, amiért nem volt klasszikus értelemben vett gyerekkora. „Mindig viselkednem kellett, nem tudtam önmagam lenni. Ha önmagam voltam, akkor az valamilyen negatív következményt hozott magával.” Azt mondja, állandó volt a feszültség a családban, tartósan beteg testvére mellett őt általában vagy ignorálták, vagy különböző, nem túl kifinomult fegyelmezési módszereket vetettek be, melyektől, mint mondja „nem lett kevésbé ADHD-s”. Anna szerint ugyanakkor fontos kiemelni, hogy mindez a nyolcvanas években történt, amikor a szüleinek, sőt, az egész társadalomnak és az egészségügynek sem voltak eszközei, hogy megfelelően kezeljék a helyzetet.
Azt éreztem, hogy lakik bennem valaki, akivel alapvetően elvagyok, de amikor jön egy intenzív érzés, akkor ki akar szabadulni és mint egy futótűz, el akarja égetni a világot. Folyton vissza kellett fognom magam, ráülni a kezemre, hogy ne szabaduljon ki.
A szorongása végül trichotillománia formájában mutatkozott meg: az OCD ezen válfaja azt jelenti, hogy az ember kényszeresen a testszőrzetét, például a haját és a szemöldökét tépkedi. Anna másodikos és harmadikos korában tarkopaszra tépte a fejét, ami miatt két hétre kórházba került. Bár a Heim Pálban pszichológus is foglalkozott vele, senki nem értette, hogy mi állhat a háttérben és végül annyiban is hagyták a dolgot.
Az, hogy ez a másik valaki az identitása részévé váljon, csak negyven éves korára jött el, addig állandó volt a hullámzás az extrán felpörgetett időszakok és a teljes depresszió között. ADHD-érintettségét már korábban is sejtette, diagnózisát végül legnagyobb gyereke és egy abszolút mélypont után kapta meg.
„Egyszerűen elfáradtam – az a vonat, ami addig százhatvannal robogott, a hűvösvölgyi kisvasút tempóját nem tudta behozni. Már a gyerekeimhez sem tudtam kapcsolódni, álltam a konyhámban és nem értettem, hogy mit keresek ott, alapvető dolgokat nem tudtam elvégezni” – meséli Anna.
Azzal, hogy megkapta a diagnózisát, helyreállt a világ: negyven éves korára elmúlt a bűntudata azon dolgok miatt, amelyekben máshogy vagy rosszabbul teljesít másoknál. Másfél évig járt pszichoterápiára és közel másfél éve gyógyszert is szed – azt mondja, utóbbitól sem lett kevésbé ADHD-s, továbbra sem tud takarítani és ugyanúgy kolbászol a bevásárláskor, mégis hatalmas életminőségbeli javulást hozott. A gyógyszerrel ugyanis kapott egy szusszanásnyi időt, hogy felfedezze az érzéseit és kezelni tudja őket, ahogy a rátörő dührohamokat is.
Önismereti fejlődése azt is lehetővé tette, hogy a hagyományos nevelési konvenciókat meghaladva egy elfogadó környezetben nevelje három gyerekét, így nekik, érintettségük ellenére is egy fokkal könnyebb életet tud biztosítani, mint amit neki kellett átélnie gyerekkorában.
Annát egy éve autizmussal is diagnosztizálták, elmondása szerint ezzel sokkal nehezebb szembesülnie, különösen, mivel az autizmus még mindig bélyegnek számít Magyarországon. „A 80-as években az Esőember, a 90-es években meg a Doktor House képében érkeztek meg az autisták az emberek életébe. Nyomokban sem tartalmazom őket. Itt állok közel 43 évesen, így is kinézhet egy autista. Nem kell ahhoz követ ennem és a sarokban dünnyögnöm. Teljesen önellátó vagyok, három gyereket nevelek, az interneten meg azt olvasom, hogy az autistáknak nem kéne autót vezetnie meg emberek közé mennie. Ezek azért nagyon megérintenek” – fogalmaz Anna.
10 százalék hiperfókusz, a többi 90 szenvedés
A most 49 éves Tamás az ADHD felnőtt önsegítő csoport nevet viselő, több mint 9 ezer fős Facebook-csoport egyik legaktívabb tagja. Gyakorlatilag nincs olyan ADHD-val kapcsolatos kutatás, amit még ne olvasott volna és felfedezéseiről gyakran beszámol a többi csoporttagnak. Azt mondja, rengeteget jelent neki ez a közösség és feltölti, ha saját tapasztalataival és tudásával másoknak is segíthet.
Bukások és évismétlések, 23 évesen érettségi majd 48 évesen egyetemi mesterdiploma – röviden így foglalható össze Tamás útja az oktatásban. Már a kelenföldi általános iskolában egyértelművé vált, hogy valamiben különbözik a többi gyerektől, ezt azonban a 80-as években ADHD helyett lustaságként vagy egyszerűen rosszabb képességekkel azonosították. Tamás belekerült a rossz gyerek skatulyájába: ő volt az, aki az osztálytársak nagy röhögésére beszólogatott a tanároknak, és akinek egy órán négy egyest is kiosztottak.
Mint mondja, mindenféle címkézés ellenére nem az értelmi képességeivel volt baj. Egyszerűen ami nem érdekelte, arra nem tudott figyelni – ez a 90 százalék teljesen kiesett, a pár témába viszont, ami érdekelte, hiperfókusszal vetette bele magát. Ilyen volt például a repülés.
Az alapélmény, hogy bent ülök az osztályteremben, valaki tátog elől és én fantáziálok valamiről. Például, hogy leszáll egy helikopter az iskolaudvarra és elmegyünk egy kalandrepülésre. Aztán meg jött a szégyen, hogy fogalmam sincs, hol tartanak a többiek. Ebbe a megszégyenülésbe rengetegszer belefutottam.
A negyediket az akkor újonnan épült óbudai, Pók utcai lakótelep általános iskolájában kezdte – a kezdeti párfős osztályok és a családias hangulat miatt Tamás is több figyelmet kapott és átmenetileg ez az év végi bizonyítványán is meglátszott. A következő évben viszont újabb hanyatlás kezdődött, az igazi „vérfürdő” pedig a középiskolában jött el: rossz eredményei miatt évet kellett ismételnie, majd estin, további bukások közepette folytatta a vendéglátóipari szakközépiskolát. Elmondása szerint ekkor egy igazi mélypontot élt át: szülei ekkoriban váltak el, ő pedig egyre kevesebbet járt be a suliba és a sikeres érettségi is egyre valószínűtlenebbnek tűnt.
Az első áttörést az hozta el, amikor kimentek meglátogatni Ausztráliában élő féltestvérét, majd Tamás 21 éves korában elérte anyjánál, hogy ő is kimehessen oda nyelvet tanulni fél évre. Sikerült is letennie a középfokú nyelvvizsgát, majd hazatérve a mentőautó-vezetőként dolgozott. 23 éves korában, barátnője támogatásának köszönhetően leérettségizett, pár éven belül pedig egy angol nyelvű főiskolán is diplomát szerzett.
Tamás gyerekkori álma teljesült, amikor ezután a Malévnál kezdett dolgozni: a mindennapi működését itt nagyban megkönnyítette, hogy minden érdekelte, ami repüléssel kapcsolatos és még több év után is megdobbant a szíve, amikor kivette a mosásból a malévos pólóját.
A hiperfókusz segítette abban a rákövetkező 15 évben is, amikor vállalkozóként dolgozott egy orvosi képalkotással foglalkozó családi cégben. Ügyvezetőként az adminisztratív feladatokat viselte nehezen, időközben azonban elkezdett terápiára járni, aminek köszönhetően sikerült egy egészségesebb munka-magánélet egyensúlyt is kialakítania. Azt mondja, az impulzivitása, hirtelen döntései és beszólásai miatt az ADHD-val való érintettsége a terápia több pontján is felmerült, de eleinte mindig más elakadásán volt a fókusz.
„Egy chicagói konferenciáról jöttem haza. Repülőkön mindig elképesztő módon fészkelődök, egy ilyen hosszú úton meg pláne. Ült mellettem egy idősebb nő, aki egy könyvet olvasott és hat órán keresztül ugyanúgy ült. Én meg majdnem megőrültem a nyugalmától.” Miután beszámolt erről pszichológusának, a terápián is többet foglalkoztak az ADHD lehetőségével, hivatalos diagnózisát viszont Tamás csak azután kapta meg, hogy fiánál felfedezték azt.
„Egy kérdőívet kellett kinyomtatnom neki – olvastam és mindegyik pont igaz volt rám. Patakokban folytak a könnyeim, minden értelmet nyert. Addig a pontig hibáztattam, a saját fogyatékosságomnak tekintettem, hogy én ilyen lusta meg figyelmetlen vagyok” – meséli Tamás, hozzátéve, mindig egy óriási magányt érzett: hogy magára marad a problémáival, amiket alig tud kifejezni és senki nem érti meg.
Mindeközben eladta cégét és visszatért Ausztráliába, ezúttal már érettségihez közeledő fiával. A cél ezúttal a mesterdiploma volt, az előkészítő évben viszont visszatért a korábban tapasztalt teljes lefagyás. Pár hónap után eljutott pszichiáterhez, aki – Tamás stimulánsoktól való ódzkodása ellenére – felírt neki egy metilfenidátot tartalmazó ADHD-gyógyszert. „Bevettem és utána 5 órán keresztül gépeltem. Mondom hoppá, ezt így is lehet?” Később, egyedi engedéllyel a fiának is felírt liszdexamfetamin tartalmú új ADHD-gyógyszerre állt át.
„Amikor nekiülök valaminek, akkor azt 155 százalékra akarom megcsinálni. Aztán ez nem sikerül és jön a szorongás. Ez az, amit a gyógyszer teljesen levett rólam, plusz bent tartotta a fókuszt abban a témában, amiben éppen voltam, függetlenül attól, hogy most ez nekem tetszett, vagy nem” – meséli Tamás arról, miben segített neki a gyógyszer. Azóta már lediplomázott a Master of Business mesterszakon, és időközben, az ötvenhez közelítve a pszichológia szakot is elkezdte a Liverpooli Egyetemen.
Mintha lenne a fejemben egy csomó kamerakép, amiket a műsorszerkesztők váltogatnak
„Van az a mondás, hogy ADHD-s az, aki egy beszélgetés közepén felkiált, hogy nézd, ott egy mókus. Szerintem ez sokkal inkább így néz ki: ott egy mókus, de aranyos, várj, most jut eszembe, hogy fél éve nem hoztam el a bundám a tisztítóból, gyorsan elszaladok, majd útközben meglátom az állatkertet, és arra gondolok, hogy a gyerekkel milyen régen voltunk, veszek is két jegyet, elteszem őket, majd hetek múlva eszmélek, hogy jé, van két jegyünk az állatkertbe.”
Ági a harmincas évei elején járt, amikor megkapta az első diagnózisát az ADHD-járól, aztán még egyet – az elsőt állami ellátásában, a másodikat magánban szerezte, mindkettőn ugyanaz szerepel. Ági egyébként első sorban az állami diagnózisban bízik. „Az ADHD diagnózisa bonyolult, az orvosnak biztonsággal fel kell ismerni és ki kell zárnia minden olyan állapotot, ami okozhat ADHD-jellegű tünetet, de nem az. Hallottam már hajmeresztő dolgokat csak magánellátásban szerzett diagnózisokkal kapcsolatban, ezért én mindenkinek azt javaslom, hogy ha hosszadalmas is, de akár a magándiagnózisa mellett is csinálja végig az állami folyamatot: az ADHD ambulanciákon találhatóak meg azok a szakemberek, akik tapasztaltabbak e téren.”
Azt, hogy eddig eljutott, többnyire egy vicces véletlennek köszönheti. Egy barátja az amerikai egyetemisták és menedzserek körében népszerű stimuláns gyógyszerrel tért haza külföldről, amit mindketten kipróbáltak. Míg a barátjának fájt tőle a feje és felment a pulzusa, és úgy érezte, mintha keményen bedrogozott volna, Áginak olyan érzése lett tőle, mintha minden kitisztult volna körülötte, és élete legproduktívabb hetét teljesítette, szinte semmilyen mellékhatással nem szembesült. Ezután világosították fel, hogy a gyógyszert alapvetően ADHD-sokra fejlesztették ki, rájuk hat ilyen módon, ezért talán jobb, ha kivizsgáltatja magát. Ezután még évekbe telt, mire eljutott a diagnózisig.
De ez nem ment túl egyszerűen. A háziorvosa csak a sokadik kérésére adott beutalót a körzeti pszichiáterhez, a pszichiáternél pedig hiába válaszolt pozitívan a kérdéssor minden tételére, a diagnózisa azon bukott el, hogy az iskolai ellenőrzőjével nem tudta bizonyítani a gyerekkori rossz magatartását. Végül sikerült bejutnia a SOTE ADHD ambulanciájára, ahol már egyértelmű diagnózist kapott, majd egy évvel később még egyet egy magánpszichiátertől, aki az ismert ADHD gyógyszert írta fel neki.
A gyógyszert azóta meglehetősen hektikusan szedi, jellemzően heti két-három napon, ha éppen eszébe jut. A beszélgetésünk reggelén sem vett be belőle, bár szerinte érdekes kísérlet lett volna, ha a találkozásunk felénél megteszi. „Sokszor gondolom azt reggelente, hogy elvagyok nélküle is, aztán legtöbbször kiderül, hogy ez nem igaz, és sokkal jobban teljesítek a gyógyszerrel. Koncentrálok, beosztom az időmet, nem felejtem el megcsinálni a feladataimat.
Olyankor én irányítok, és szándékoltan arra figyelek, amire akarok.”
A gyógyszernek van pár kellemetlen mellékhatása, köztük az az izzadás és a szájszárazság, az viszont szerinte nem igaz, amivel sokakat ijesztgetnek, hogy függést okoz. „Erre a legjobb bizonyíték, hogy folyton elfelejtem bevenni a gyógyszerem reggelente, vagy épp heteken keresztül felhívni az ADHD ambulanciát a receptért.”
Ági biztos benne, hogy a figyelemzavarát az apjától örökölte, aki „a felnőttkori hiperaktív-figyelemzavaros ADHD összes tünetét hozta”, és életveszélyes manővereket művelt magával és kisbaba korától kezdve a lányával is. Ági szerint tévhit, hogy minden ADHD-s gyerek megállíthatatlanul rohangál, ő sem tette, de az tény, hogy állandóan a veszélyt kereste. „Olyan ötleteim voltak, amik miatt mások a kezüket törték. A kockázatvállaló hozzáállásom végigkísért egész kamasz- és felnőttkoromban, és volt néhány szituáció, amiből nagyon rosszul, akár hullazsákban is kijöhettem volna”, meséli, és szerinte az összefüggést bizonyítják az általa olvasott statisztikák is: a kezeletlen ADHD-sok várható életkora 4-11 évvel rövidebb is lehet, többek között akár azért, mert az impulzív, kockázatvállaló életvitelükbe sokan idő előtt belehalnak.
Ági sorol néhány kevésbé veszélyes, mégis számára kritikus élethelyzetet: az örökös késések, mivel „az indulás előtti félórát mindig sikerül valamivel elcsesznem”, vagy a szortírozás, ami közben másodpercenként tereli el a figyelmét egy felfedezett régi tárgy.
„Olyan, mintha nem én irányítanék.
Úgy tudnám a legjobban leírni ezt az ADHD-s állapotot, mintha lenne egy csomó csatorna vagy kamerakép a fejemben, amiket nem én, hanem a műsorszerkesztők váltogatnak, a szerint, hogy épp melyik a hangosabb.”
Azt mondja, egyszerre mindig legalább két dolognak kell történnie, hogy koncentrálni tudjon. „Csöndben nem is tudok vezetni, csak zenét hallgatva, különben elkalandozom.” És betart néhány életvezetési praktikát is: van to do listás füzete, címkézőgépe a rendszerezéshez, digitális naptárak és jegyzetek, a férjével megosztott listák.
Szerinte a közösségi média tele van fals információkkal, és károsnak tartja, hogy sokan öndiagnózissal fejtik meg, miért lógnak ki a sorból vagy érzik rosszul magukat. „A minap láttam egy videót, ami úgy mutatott be egy ADHD-s embert, hogy az 10 napig képtelen volt bármit csinálni, majd egyszer csak felpattant, és az egész lakást rendbe rakta. Ez nem így működik. A hiperfókuszt egy ADHD-snak nagyon is jól lehet használni, ugyanakkor ez egy állandó állapot, azt is mondják rá szakemberek, hogy »vonásszerűen« jelenik meg. Kisebb kilengések lehetnek, de alapvetően minden nap hasonló kihívásokkal szembesülök. Az biztos, hogy sok dologban máshogy működöm, mint a legtöbb ember, de ennek vannak jó oldalai is. Ahogy egy közösségbe is nagyon beilleszthetők ezek az emberek.
Az ADHD-t nem szabad démonizálni.”
Ő például sikeres stílustanácsadói kisvállalkozást vezet, egy varrodát és egy webshopot is üzemeltet. Azt, hogy emellett kicsit furcsának vagy bolondnak tartják, a legkevésbé sem zavarja. Egyrészt mert a férje és tágabb családja is nagyon támogató, másrészt mert olyan emberekkel veszi magát körbe, akiket nem zavar, ha harmincszor is rá kell szólniuk, ha megint elfelejtett valamit.
