Így léphet a természetes önszeretet helyébe önmagunk alulértékelése vagy épp túlbecsülése

Mit becsülünk akkor, amikor önmagunkat becsüljük? Társadalmi pozíciónkat? Elért sikereinket? Saját megismételhetetlenül egyedi létünket? Tisztességes életvezetésünket? Nemzeti hovatartozásunkat? Netán társasági sikereinket? Lelkünk gazdagságát?

Az európai filozófia a kezdetektől fogva lényegi kérdésnek tartja az önmagunkra vonatkozó tudás problémáját. Szókratész sokféle formában kifejti azt a gondolatot, hogy a filozófia nem csak a világ dolgaival foglalkozik, ezek ugyanis csupán annyiban értékesek, amennyiben a legértékesebbhez, a lélekhez nyitják meg az utat. Ezt nevezi Szókratész – és nyomában Platón – a lélek gondozásának. A filozófiai gondolkodás a lélekkel való törődés. A lélek nem a sokféle létező közül az egyik, hanem az, amin keresztül egyáltalán bármilyen létezővel kapcsolatba kerülhetünk. A delphoi jósda felirata, az „Ismerd meg önmagad!” követelménye a filozófia egyik kiindulópontja.

Az én és a lélek azonban fogalmi értelemben rendkívül bonyolult képződmény. Az az én-fogalom, ami a mi modern önbecsülés-fogalmunkban az „ön”-re vonatkozik, nagyon későn jelenik meg a kultúrában.

Én és közösség

Az antikvitás és a középkor időszakában az én elválaszthatatlan a közösség fogalmától. Arisztotelész úgy gondolja, hogy csak az rendelkezik jogos önbecsüléssel, aki egy polisz elismert polgára. A poliszban elfoglalt helye nélkül nincs értelme az egyén önbecsülésének. Ki vagyok én? Az apám elsőszülött fia, ennek a polisznak a teljes jogú polgára, ilyen és ilyen szakma ismerője. Az antikvitás számára a tiszta individualitás még elképzelhetetlen.

A 18. század végén Kant úgy vélekedik, hogy az erkölcsi személynek nem ára van, hanem méltósága. Méltósága azonban nem csupán szabad önrendelkezéséhez kötődik, hanem ahhoz a tényhez, hogy erkölcsi személyként benne maga az emberiség nyilvánul meg. Kant az önnön személyünk iránt érzett tiszteletet is az erkölcsiség fogalmához kapcsolja. Önmagamban nem az individualitást, az egyszeriséget és a megismételhetetlen egyediséget tisztelem, hanem azt, ami minden emberben közös: az erkölcsi törvényt. Saját személyem méltósága annak köszönhető, hogy bennem az emberi erkölcsiség általános törvénye valósul meg.

Individualitás és önszeretet

Az „én” mai értelemben vett fogalma a romantika korszakában jelenik meg: a romantikus irodalom és gondolkodás az individualitás kifejlődése és felértékelődése a kultúrában. Önmagunkat a romantika korszaka óta határozzuk meg individualitásként. Korábban az egyén a „Ki vagy?” kérdésre külső nézőpontú válaszokat adott: megnevezte eredetét, születésének helyét, családját, szakmáját stb.

A romantikától kezdve a „Ki vagy?” kérdésre az élettörténetünk elmesélésével válaszolunk: mit éltünk át, milyen élményeink voltak, mit éreztünk, mit remélünk még az élettől, milyen céljaink vannak, stb. Ezek már nem külső, hanem belső szempontok. Megszületik az „én”, aki nem kívülről tekint önmagára, hanem belülről. Ennek az énnek nem a szűkebb vagy tágabb közösséghez, hanem az önmagához fűződő viszony a lényege. Ez az én már nem a családjával vagy a közösséggel azonosul, hanem mindenekelőtt önmagával, ezért aggodalmas szeretettel csüng önnön létén.

Ez a fajta individuális önszeretet azonban ízig-vérig modern találmány. Spinoza a 17. század végén úgy gondolta, hogy minden embert természetes önszeretet jellemez, mivel mindenki vágyódik a létezésre. Ez a természetes önszeretet azonban nem azonos valamiféle egoizmussal. Élni akarunk, meg akarunk maradni a létezésben – vagyis szeretjük önmagunkat. Ebben olyannyira nincs semmi rossz Spinoza szerint, hogy ez minden egyéb szeretet alapja is. Csak az tud másokat is szeretni, aki önmagát is képes szeretni. Ha önmagunk szemléletéhez öröm társul, akkor azt önmagunkkal való megelégedésnek nevezzük.

Az önszeretet és az önbecsülés viszonya azonban később bonyolultabbá válik. Az önbecsülésben ugyanis már megjelenik egy olyan mozzanat, amit nem nevezhetünk minden további nélkül természetesnek. Megjelenik az a kulturális vagy szociális összefüggés, hogy mások mit gondolnak rólunk, és mi magunk mennyiben felelünk meg a társadalom elismert értékeinek. Szélsőséges esetben a kettő teljesen el is válhat egymástól: a depresszióban az önbecsülésem a nullára csökkenhet, az önszeretet az önsajnálat formájában azonban nagyon is élénk marad.

A jó értelemben vett önszeretet életünk természetes alapzata, az önbecsülésben azonban mindig vannak külső tényezők: fontos személyek, egy meghatározó közösség, vagy egyenesen a társadalom elvárásai és készen adott értékei. Önmagunkat akkor becsüljük, ha bizonyos értékeknek megfelelünk, ezek az értékek azonban a legritkább esetben a saját, természetesen létrehozott értékeink. De ki az, akit az önszeretetben szeretünk és az önbecsülésben becsülünk? Ki ez az „én”?

Imaginárius önkép

A kérdés banális, de a válasz bonyolult. A 20. századi filozófiában meghatározóvá vált egy olyan elképzelés, ami az ént nem egy szilárd azonossággal bíró létezőnek tartja, hanem egyszerű képződménynek, sőt kivetülésnek. Jean-Paul Sartre úgy véli, hogy a tudat személytelen spontaneitás, ami a dolgokat és a világot szemléli. Az én ehhez a tudathoz képest egy „képződmény”, aminek nincs valódi léte. Az én a tudat reflexiójából és mások rólam alkotott képéből jön létre úgy, hogy a sokféle kép elkezd tömörödni és végül megszilárdul valamilyen uralkodó képben. A tudat azonban sohasem tud teljesen azonosulni ezzel az énnel. A tudat szeretne valamivé válni, azonosulni valamilyen létezésmóddal vagy szereppel, de ez az azonosulás sohasem sikerülhet teljesen.

A létezésünket kísérő – és időnként előtérbe nyomuló – szorongás éppen annak tulajdonítható, hogy mindig marad valamilyen távolság tudatunk és énképünk között. Szeretnék olyan lenni, hogy a többiek elismerjenek, hogy sikeres legyek, hogy becsülhessem önmagam. Szeretnék megszilárdulni a létezésben, hogy tehermentesítsem létezésemet és mentesüljek a szorongás állandó lehetősége alól. Ám semmilyen képpel, szereppel, pozícióval vagy énnel nem tudok teljesen azonosulni.

A természetes önszeretet tárgya az én valamiféle eredeti, de formátlan magja – ezzel szemben az önbecsülés vagy önértékelés tárgya egy képekből összeálló én. Mivel a természetes önszeretet tárgya egy alaktalan „én”, ezért mindig rá van utalva valamiféle önképre és önértékelésre. Ez utóbbi azonban teljesen el is torzíthatja: önmagunk alulértékelése vagy önmagunk túlbecsülése a természetes önszeretet helyébe léphet.

A képek kultúrája

Ez azonban nem csak pszichológiai probléma. Jelenkori kultúránk a képek kultúrája: énünk nem csupán képek egymásra préselődő lenyomata, hanem az egész technikai környezet azt segíti elő, hogy énünket valóban képként éljük át. Életünkről fényképek és videófelvételek készülnek, élményeink képekben materializálódnak. A Facebook rendkívüli sikere tulajdonképpen ennek a tendenciának a kifejeződése.

Mivel amúgy is képként éli át magát mindenki, ezért létre lehetett hozni egy óriási színpadot, aminek az a mágikus vonzereje, hogy ténylegesen képként valósíthatja meg magát mindenki, és a létrehozott képben egy új, jobb, gazdagabb, intenzívebb életet élhet. A Facebook-énünk az imaginárius énünk meghosszabbítása és teljes elszakadása a természetes öntapasztalattól.

A helyes önbecsülés

Eddig az önbecsülésnek arról a negatív aspektusáról volt szó, ami a külső elvárások és értékek énre gyakorolt hatásából ered. Van azonban olyan önbecsülés is, amelyben az én úgyszólván kizárólag önmagához méri magát. Ilyenkor nem a közösség egy tagjaként vagy az emberiség egy példányaként értékeljük önmagunkat, nem is titokzatosan életünkbe szűrődő idegen értékekhez igazodunk, hanem önnön lehetőségeinkkel és vágyainkkal mérjük meg saját életünket.

Az önbecsülésnek talán ez a legnehezebben megragadható formája: énünket nem egy ideálképhez mérjük, hanem „tulajdonképpeni” énünkhöz. Kant szerint alapvető különbség van legalitás és moralitás között: a legalitás állapotában külső szabályokat követünk (tanítóink, szüleink és nevelőink elvárásainak engedelmeskedünk), vagyis valójában kiskorúként viselkedünk. A moralitás a nagykorúvá válással egyenlő, aminek legfőbb ismérve: az ember képes arra, hogy saját viselkedésének önmaga adja meg a szabályt. Nem függ másoktól, noha tekintettel van másokra és az általános jóra. Ezt nevezi Kant autonómiának, vagyis az öntörvényadás képességének.

A 20. századi egzisztencializmus ezt némiképp átalakítva autenticitásnak nevezi: akkor vagyok autentikus, ha nem másokhoz igazodom, nem azt gondolom, érzem, akarom, amit mások gondolnak, éreznek és akarnak, hanem legsajátabb, szabad énemhez igazodom. Nem a kötetlen és semmire sem kötelező önkény állapotát élem át, hanem azt, hogy képes vagyok a legsajátabb, individuális lehetőségeimet megvalósítani.

A szabadság nem merő kötetlenség (a teljes kötetlenség a teljes ürességgel egyenlő), hanem a legsajátabb sors felismerése, választása és megvalósítása. Önbecsülésemnek nincs más alapja, mint ez a tiszta szabadság. Hiszen sohasem vagyok azonos sem azzal, amit önmagamról hiszek, sem azzal, amit elvárnak tőlem, sem azzal, amit a rólam alkotott képek révén belőlem csinálnak. Természetesen nem tudom magam teljesen függetleníteni ezektől a külső tényezőktől – Sartre kifejezésével azonban

nem az a lényeg, hogy mások mit csinálnak belőlem, hanem az, hogy én mit kezdek avval, amit mások belőlem csinálnak.

Csak ez utóbbi tekintetben vagyok szabad, ebben viszont valóban és teljesen szabad vagyok. Önbecsülésem alapja ezért nem más, mint a szabad önteremtés lehetősége.