Óvári Bence, aki a Covid előtt Amerikában dolgozott szakácsként, hazaköltözése után, Pesten ismerkedett meg a cukrász Radics Babett-tel, együtt döntöttek úgy, hogy Sopronba, a lány szülővárosába költöznek. Először mindketten a városban kerestek munkahelyet, de Bence New York után sehol sem találta azt az inspiráló szakmai közeget, amire vágyott. Babett Sopron egyik legnívósabbnak számító éttermében, az Erhardtban lett cukrászséf, Bence viszont hosszú keresgélés után végül úgy döntött, Bécsbe megy egy izraeli stílusú étterembe dolgozni. A Seven Northban látott a környéken először olyan hangulatot és környezetet, nemzetközi csapattal, nyitott konyhával, amit Amerikában megkedvelt.
Babett sokáig jól érezte magát, cukrászséfként önálló lehetett, az étterem desszertjeit ő találta ki, és az előállításukat is ő irányította, nem akart váltani. „Ebben nőttem fel: otthoni példának is azt láttam, hogy a szüleim és a családom is ingáztak, apukám akkor sem volt otthon, mikor megszülettem.”
Bár egy-egy közös ebéd nagyobb szervezést igényelt annál, mint mikor egy városban dolgoztak, elég hamar kialakult, hogyan alkalmazkodjanak egymáshoz. Úgy érezték, ez sokkal kevésbé fontos, mint hogy mindkettőjüknek olyan munkahelye legyen, ahol jól érzik magukat, és kiélhetik magukat a szakmájukban. Nem az egy kapcsolat lényege, hogy állandóan közel legyenek egymáshoz, hanem hogy életben tartsák a kommunikációt – mondják. Épp ezért egész nap csetelnek, de ha Bence hazaindul, azért megkéri a feleségét, hogy ha tudja, várja meg ébren. Van, hogy csak álmukban találkoznak, mert Bence késő éjjel ér haza, Babett pedig kora reggel indul, de nekik ez is sokat számít.
A rendszer jól működött, míg a bécsi étteremben nem kellett egyre többet dolgozni. Egyre később ért haza, és mivel a hely franchise-rendszerben működött, a munka egyre monotonabbá vált, szinte mindig ugyanazokat az ételeket készítették. Míg Bence Bécsen belül váltott éttermet, és ment egy kisebb bisztróba főzni, addig Babett Sopronban jutott egy kiégésközeli állapotba. Monotonnak, fárasztónak érezte már a munkáját, sok erejét kiszívta a nagy felelősség és az, hogy 24 órában kellett elérhetőnek lennie. „Nagyon igénybe vesz az, ha a sajátodnak érzel valamit” – mondta. Úgy érezte, hogy amit vidéken a szakmájában el lehet érni, az neki sikerült, magasabbra lépni már csak egy saját hellyel tudna. Ezért döntött úgy, hogy elmegy egy osztrák családi park büféjébe dolgozni, ahol a munkakörülményeket és a feltételeket is sokkal nyugodtabbnak érzi annál, mint amilyen a cukrászséf pozíciója volt – annak ellenére, hogy 4000-5000 ember fordul meg naponta. Nem cukrászat, a munka mégis összetett, mert a péksüteményeket, fagylaltkelyheket, gofrikat is ők sütik. Sokan gondolták, hogy ez visszalépés számára, és eltávolodik majd a szakmától, de ő úgy érzi, ez az igazi vendéglátás, amit a legjobban szeret csinálni. „Dolgoztunk vidéken, a fővárosban, de anyagi és munkakörnyezet szempontjából egyik sem hasonlítható ahhoz, amit kint tapasztaltunk, nekünk ez a legjobb döntés most.”
Sopronban, ahogy az egész országban, sok hely zárt be a járvány környékén, ez azóta is hullámzik. Most inkább a kávézókat, reggelizőket kedvelik az emberek, ezekből lett több – mesélik. „A 2000-es évek elején még buszokkal jöttek az osztrákok csülköt enni és vásárolni, mert olcsó volt. Ahogy Sopron is egyre drágább lett, ez változni kezdett, de máig jellemző, hogy átjárnak egymáshoz.” Győr-Moson-Sopront nem érte el a nagy vidéki fine dining fejlesztés, a Michelin által ajánlott helyek sincsenek errefelé. Ennek is az lehet az oka, hogy az átutazó osztrákok a „csülökcsárda” stílust keresik, aki pedig helyi és ínyenc, bárhová el tud menni fine diningért. Másfelől ez egy körforgás: mindenki azt gondolja, hogy a helyieknek csak ugyanarra az étteremtípusra van igényük, ezért sorra teljesen ugyanolyan menükkel nyitnak új helyek, így nem is lesz soha igényük másra – vélik.
Az étterembe járás kultúrája nem sokban különbözik az osztrák és a magyar átlagemberek körében. Mindkét nemzet vendégkörét nehéz kimozdítani a megszokott keretekből, de van egy olyan szűk réteg, amely nyitottabb az újdonságra és a minőségre. Bence szerint abban vannak óriási különbségek, ahogyan a szakácsok és konyhákon dolgozók hozzáállnak ehhez a munkához. Ausztriában nagyobb a szakma megbecsültsége, ezáltal szélesebb réteget vonz, de ehhez hozzátartozik az is, hogy nem csak a munka létezik számukra, mert van idejük másra is. Aki itthon 70 órát lehúz, annak nincs másra ideje, egy normális munkarend mellett sokszínűbb életet lehet élni – véli.
Az ingázás természetes
A soproniak számára teljesen természetes ez az életmód: Sopronban jó lakni, Ausztriában jó dolgozni. Ausztria elszívja a munkaerőt Sopronból, de ez érthető: financiálisan szinte senki nem tud olyat nyújtani egy alkalmazottnak, mint amit Ausztriában megkap. Ennek ellenére sokan maradnak Sopronban, általában a család miatt.
Az, hogy Sopron a magyar vidéken belül teljesen külön világ, már generációk óta így van. Határ mentén élő magyarnak lenni azért is más, mert alap, hogy vásárolni, strandolni is gyerekkoruk óta Ausztriába jártak. Ehhez képest a Sopronról Budapestre váltást sokan visszaesésnek élték meg. Úgy érzik, más magyar vidéki városokhoz képest Sopront kevesebben hagyták el, jobb itt élni, de ez épp azért van, mert Ausztriába járnak dolgozni. Az élet, a vásárlás, a költségek alacsonyabbak így, a fizetés pedig jobb. Ennek ellenére sokan szidják az ingázás jelenségét, pedig szerintünk ez egy olyan együttműködés, ami mindkét országnak előnyös. Bár néha szít politikai vitákat az, hogy miért megy valaki dolgozni Ausztriába, ha a kormánypártra szavaz, de ez ritka, és nem szül éles ellentéteket. Gyakrabban hallani azt a kérdést, miért dolgozik még valaki Sopronban, különösen, ha valamiért elégedetlen.
Megtöri a monotonitást
Az ingázás nem sokban különbözik az alap vendéglátós léttől. Meg lehet találni a közös délelőttöket, délutánokat, nem hétvégén és este, de ez nem számít. Arra kell csak figyelni, hogy a saját programjaikat, énidejüket arra az időre szervezzék, amikor a másik dolgozik, de igyekeznek nem rástresszelni erre. „Néha figyelem a barátokat, akik minden reggel, minden este együtt vannak, de úgy érzem, attól még, hogy ez a mintapélda, nem feltétlenül több – mondja Babett. – Az se jó, ha sokat vagyunk együtt, mert egymás agyára megyünk – talán még jó is az, hogy mindig megtörik a monotonitás, mert hoz valamit az élet, ami átalakítja az életritmusunkat.”
Egyik műszak végén Bence azt mondta a főnökének: „Ne haragudj, tudom, egyszerűbb lenne, ha már nem szeretném a feleségemet, de én még szeretem, szóval gyorsan takarítsunk, és menjünk haza.”
