„A polgári perben, amikor arról volt szó, hogyan változott meg a nemi életem a sérült nemi szervem és hüvelyem miatt, a bíró a női szexualitást azon keresztül vizsgálta, hogy vajon egy férfi nemi szerve befér-e, és ki tudja-e onnan húzni.”
„Magát a bűncselekményt sokkal könnyebben fel tudtam dolgozni, mint az eljárást. Persze kellett hozzá hét és fél év pszichoterápia. De az intézményi árulást a mai napig nem tudom feldolgozni, mivel abban nap mint nap tovább kell élnem.”
„Úgy gondolom, hogyha megnézzük Gisèle Pelicot ügyét Franciaországban és az enyémet, eléggé láthatóvá válik az a morális különbség, ahogyan itthon a jelenlegi politikai hatalom az áldozatokhoz viszonyul.”
*
Többek között ezeket mondta Renner Erika abban a közel másfél órás videóban, amelyben elmesélte az elmúlt tizenöt év egyik legbrutálisabb, egy nő ellen elkövetett támadásának, valamint az azt követő eljárásnak néhány jellemző momentumát.
A felvétel elején Renner Erika elmondta, hogy ő és az azóta lúgos orvosként ismert, 2018-ban 11 év börtönbüntetésre ítélt Bene Krisztián általános iskolai évfolyamtársak voltak. Majd húsz évvel később az akkor már a Budai Irgalmasrendi Kórház igazgatójaként dolgozó férfi felvette vele a kapcsolatot, együtt rendeztek egy évfolyam-találkozót, ekkor alakult ki közöttük szeretői viszony. A kétgyerekes nő éppen válófélben volt, a házas, ötgyerekes Bene pedig támogatta őt ebben a nehéz időszakban.
Renner Erika szerint a gyanús jelek visszamenőleg nyilvánvalók, de Bene manipulatív személyisége miatt sokáig nem észlelte vagy hárította ezeket. A szakítás után viszont már egyértelmű volt, hogy néha titokban megfigyelte őt, máskor a lakása előtt rótta a futóköreit. Renner Erika ekkor már Attila nevű új párja mellett próbálta kivédeni Bene zaklatásait, amik egyre félelmetesebbek lettek. Feljelentést viszont nem tett, egyrészt „nem akart kellemetlen helyzetbe hozni egy kórházigazgatót”, másrészt akkor még nem tudta, hogy az ilyen súlyú zaklatások jó része bűncselekménnyel végződik.
2013. március 12-én reggel, miután iskolába engedte a két kamasz gyerekét, a munkába indulás előtt szokás szerint a kutyát készült levinni egy gyors sétára. A kutyára fölcsatolta a hámot, kinyitotta az ajtót, majd meglátott maga előtt egy maszkos, bukósisakos alakot. Az alak visszalökte a lakásba, elvette a kulcsát, leteperte a földre, összekötözte a kezét és a lábát, lekötözte a száját, és a nadrágján keresztül egy injekciót nyomott a lábába. Renner Erika innentől csak másodpercekre emlékszik, ezután a kórházban ébredt fel.
A beszélgetést innentől szerkesztett formában közöljük. A Renner Erikával való interjút videós formában is megnézhetik a cikk végén.
Hogyan tudtad meg, hogy mi történt veled azon a reggelen?
Ez érdekes kérdés, mert ezt akkor nem mondták el nekem. A kórházban, amikor magamhoz tértem, csak szörnyülködő embereket láttam magam körül. 2013. március 12-én 7.30-kor van egy testem, és vagyok én, majd fölkelek 1 órakor a kórházban, és már sosem leszek az, aki voltam. A kettő között kiesett egy elég nagy rész, és ezt az üres részt muszáj volt valamivel kitöltenem. Rengetegszer átbeszéltük, hogy mi történhetett, amíg el voltam kábítva, végül maradt három verziónk. Csak aztán át kellett vennem a bűnjeljegyzékből a nadrágomat, és azt látva már sajnos bele kellett tenni mást is.
A nemi erőszak lehetőségére utalsz?
Igen. Próbálták kivizsgálni, de akkor már olyan állapotban volt a hüvely, hogy a nőgyógyász azt mondta, ezt nem lehet megállapítani. Ezért biztos, ami biztos, kaptam egy esemény utáni tablettát is, és a rendőrség bizonyítékként elvitte a nadrágomat. Amikor a jogerős ítélet után visszakaptam, láttam, hogy fehérjemaradványok vannak rajta. A nadrág azóta is otthon van egy zacskóban. Szerintem aki ránéz, nem maradnak kérdései, hogy ott mi történhetett még.
A híradások egyébként is általában azzal a szikár mondattal szokták leírni a bűncselekményt, hogy Bene Krisztián lúgot öntött Renner Erika nemi szervére, ami valószínűleg semmit nem mond el a támadás súlyosságáról. Pontosan milyen sérülést okozott a lúgmarás?
A hüvely első egyharmada teljesen felmaródott, a további kétharmad pedig gyulladt volt, vagyis a maródás a hüvely belső kétharmadába is behatolt. Emellett a két combon és a szeméremdombon is irháig hatoló, harmadfokú égési sérülések voltak. A lúg a savval ellentétben a szöveteket is szétfolyósítja, és csontig hatol. A gyilkosok néha úgy tüntetik el a halottat, hogy a testet feloldják lúgban, vagyis el lehet képzelni, hogy egy hüvelyi nyálkahártyán milyen roncsolást végez egy ilyen marás. A szakértők szerint ő középerős lúgot használt. Azonnal katétert helyeztek fel, mert a vizelet sem tudott már távozni.
Kilenc műtétem volt, abból hét hüvely-helyreállító és egy húgycső-preparáció.
A kórházban tíz napon át vénásan kaptam a morfiumot, utána szájon át morfiumalapú gyógyszert, ezt négyóránként kellett minden kötözés előtt szednem. Amikor három hónap után a bőrátültetést is elvégezték, megint vénásan kaptam, emiatt kialakult egy függőségem is a morfiumra, amiről később külön le kellett jönnöm, ez egy másik része volt a borzalmaknak. Az első három és fél hónapom teljesen ködös állapotban telt. Ebben az időszakban kettesben voltunk Attilával, én egy steril ágyon feküdtem, meztelenül, pelenkában. A gyerekeimet az anyukámhoz vitték, meg a volt férjem vigyázott rájuk.
Engem minden egyes széklet és vizelet után tisztába kellett tenni, és mindennap jött a szakápoló, aki megpróbálta megakadályozni, hogy a nyílt sebek elfertőződjenek a testemen. A nyílt sérülés miatt rengeteg nyirokváladék folyt belőlem, ami egy nagyon kellemetlen szagú váladék. Attila a váladékkal átitatott kötéseket kétóránként vitte le egy nagy zacskóban a szemetesbe.
Három-négy hét után hazajöttek a gyerekek, és amikor a szakápoló elkezdte átkötözni a sebet, bevonultak a szobájukba, feltették a fülhallgatót, és maximumra nyomták a hangerőt, hogy ne hallják, hogy én üvöltök.
A magyar egészségügyben milyen tapasztalataid voltak?
Tíz nap után hazaküldtek, hogy innentől kötözzem saját magam. Szerintem ez elég meredek. A sebek aztán feketedni kezdtek, de az elhalt szövetek gyakorlatilag életveszélyesek. Amikor sikerült szereznünk egy orvost, hogy egy speciális szerkezettel leszedje az elhalt részeket, meglátta a sérüléseimet, kiejtette a kezéből a készüléket, és azt kérdezte: ez a nő miért nem a kórházban van? Azt mondta, a beavatkozás olyan fájdalommal járna, és olyan nagy kiterjedésű a sérülés, hogy kizárt, hogy el lehessen végezni. Sokszor gondoltam akkor arra,
hogyha ott meghalok, így, büdösen, majd észrevesznek-e.
Nagyon magunkra voltunk hagyva az egészségügyben is. Pedig tudták, hogy bűncselekményről van szó. Amikor a húgycső-preparációs műtétemhez mentem fel a lifttel, a beavatkozást végző orvos a fülembe súgta, hogy biztos vagyok-e benne, hogy az az elkövető, aki, mert a felesége ismeri őt, és egy nagyon rendes ember. Ő ezt fontosnak tartotta nekem a műtét előtt elmondani.
Amikor hazaengedtek, katétert kaptam, majd ezt több mint két hétig bennem hagyták. Egy idő után már mindenhol folyt a vizeletem, és borzasztó nagy fájdalommal járt. Végül az urológián kiderült, hogy olyan katétert kaptam, aminek tíz éve lejárt a szavatossága. Ezeket magas hőmérsékleten fertőtlenítik, ami után viszont elveszíti a rugalmasságát. Ezt sikerült behelyezni nekem egy sérült húgycsőbe.
Mégis hogy lehet, hogy egy ennyire kirívó esetre sem fordítottak több figyelmet?
Egyrészt azt láttam, hogy az egészségügyben dolgozókat az ügy brutalitása borzasztóan megdöbbentette. A Honvéd kórházban volt egy nem magyar orvosnő, aki mikor meglátott, öklendezni kezdett. Azt mondta, az ő hazájában így csonkítják meg a nőket. Az égési osztályon egyébként egyetlen női plasztikai sebész volt, és minden vizitkor 15 férfi és ez az egy nő volt körülöttem.
Másrészt az elkövető személye is sokat számított, hogy mégis egy kórházigazgatóról beszélünk. Volt, hogy az ambuláns lapomat nem írta alá a helyettesítő orvos, és szó szerint azt mondta: én nem akarok a bíróságra járkálni. Nem szerettek volna ebbe az ügybe belefolyni. A büntetőper során kaptunk egy számot egy vidéki kórház aneszteziológusához, aki abban segített volna, hogy a tárgyaláson szakszerű kérdéseket tegyünk fel a szakértőknek. Majd egy hét múlva felhívott minket azzal, tudjuk-e, hogy ki az elkövető. Mondtuk, hogy igen. De tudják, hogy kinek a kije? Mondtuk, hogy persze.
Akkor nem lenne jobb, ha kibékülnének vele?
Egy ilyen kapcsolatokkal rendelkező elkövetővel senki nem akart konfrontálódni.
Milyen pszichológiai segítséget kaptál ekkoriban?
Amikor először kórházba kerültem, nagyon meleg volt, és a nyirokváladék is borzalmasan kellemetlen szagú, ezért szerettem volna ablakot nyitni. De az ablakon nem volt kilincs, kiderült, hogy csak akkor lehet kinyitni, ha a pszichiáter meghallgat. Mondtam, legyünk túl rajta. Fél óra múlva bejött egy magas férfi, odahúzott mellém egy széket, keresztbe vetette a lábát, nézegetett egy ideig, és azt mondta: hallom, hogy magát megerőszakolták. Mondtam, hogy én erről nem tudok. Akkor mit gondol, magával mi történt? Mondtam, hogy örülök, hogy élek és láthatom a gyerekeimet. Ez egy jó válasz, mondta, majd húsz perc múlva hozták is a kilincset. Úgyhogy elgondolkodtunk, lehet, hogy csak a karbantartó volt, akinél a kilincs van.
Arra született válaszod, hogy az elkövető miért pont ezt, a nyugati kriminalisztikában és civilizációban is szokatlan támadást választotta?
A bírósági ítélet szerint a „ha velem nem, akkor mással sem” elv vezérelte őt. Ezért a fókusza a hüvely, vagyis a nemiség és a szexualitás megsemmisítése volt. Vannak országok, ahol a nők arcára savat öntenek, elcsúfítják vagy megcsonkítják őket, Európában hál’ istennek ez tényleg kevésbé bevett dolog. Az én elkövetőm az a nárcisztikus személyiségtípus, aki addig, ameddig az van, amit ő szeretne, nagyon kedves és segítőkész. Akkor van baj, ha valaki ellentmond neki. Rengeteg kapcsolati erőszaknál látjuk azt, hogy ott kezdődik a probléma, amikor a másik fél szakítani szeretne, és innentől olyan lesz, mint egy spirál: annyira behúzza, hogy nem tud másra koncentrálni.
Bene magas társadalmi státuszán túl tehát a politikai kapcsolataival is tisztában voltál?
Tisztában voltam vele, hogy Mikola István volt egészségügyi miniszter a nagybátyja, a testvére pedig az Emmiben volt államtitkári pozícióban a büntetőeljárás alatt. A kórházának Kozma Imre atya volt a fenntartója, aki a család barátja volt. De azt például nem gondoltam, hogy Nyulasi Tibor, a János Kórház akkori igazgatója majd olyan szakvéleményt ad, hogy forró kamillateával magamnak is okozhattam a sérülésemet. Pár éve derült fény arra is, hogy az elkövető testvérének a pincéjében később két zsák Renner Erika névvel ellátott orvosi dokumentációt találtak az új tulajdonosok, mindenféle szigorúan szenzitív adatokkal.
Az elkövető az egész eljárás alatt gyakorlatilag szabadlábon volt. Helyette én voltam a rendőrség személyi védelme alatt. Igazából egy kis házi őrizetben voltam, csak nem tettek a lábamra nyomkövetőt. Mindennap le kellett jelentenem, hogy hol vagyok, hányra megyek dolgozni. Pedig úgy gondolnám, hogy a bűnözők vannak ilyen megfigyelés alatt, nem az áldozatok. Miközben az elkövető ellen már folyt a nyomozás, ő szabadon járkálhatott, akár országhatárokat is átléphetett, dolgozhatott, magas állami beosztásokat tölthetett be, gyermekorvosi praxist vehetett. Az ilyen súlyú elkövetők azért általában előzetesben maradnak.
Amikor másodfokon a kilenc év börtönbüntetést szabták ki rá, és végleg eltiltották a hivatásától, akkor is szabadon kisétálhatott a kapun, én pedig ugyanúgy maradtam házi őrizetben. Már öt éve folyt a per, amikor először helyezték előzetesbe. Előtte ha a tárgyalásra behozták bilincsben és vezetőszáron, ahogy belépett a terembe, az volt az első, hogy a bíró kérte, vegyék le róla ezeket. Öt év után először nem engedték ezt neki. Ez volt az első alkalom, amikor azt éreztem, hogy ugyanolyan bűnelkövető, mint a többiek. Mindig kényesen ügyeltek a jogaira, sokkal kényesebben, mint, mondjuk, egy aluliskolázott, vagy roma származású vádlott esetében.
A rendőrség munkáját milyennek láttad a nyomozás során?
Az ilyen típusú bűncselekményeknél az első 72 óra a legfontosabb, a forró nyom, azt elég jól kezelték. De mikor két hónap múlva átvette az ügyet a BRFK kiemelt ügyek osztálya, ott már voltak furcsaságok. Például ott rendeltek ki számomra később egy pszichológus szakértőt. Nem is értettem, hogy két évvel a bűncselekmény után miről akar velem beszélni. A hölgy egy olyan tesztet csináltatott meg velem, amit bűnözőkkel szoktak, és nagyon furcsa kérdéseket tett fel.
Például azt kérdezte, hogy voltam-e már több férfival. Ott ültem a pelenkámban, és kérdeztem, hogy egyszerre vagy hogy?
Aztán még a párkapcsolataimról kérdezett, és a szexuális életemről. Ami ugye akkor már csak volt. Többször sírva fakadtam, de egy pohár vizet sem kaptam, hanem megvárta, míg abbahagyom a zokogást. Végül a hölgy azt írta a jelentésében, hogy engem a vágyaim sodornak, és hogy nem tudok másra gondolni, mint hogy az elkövető a tettes. Később kiderült, hogy az elkövetővel kollégák voltak a gyermekkórházban. Miután feljelentést tettem vele kapcsolatban a kamaránál, etikai eljárást indítottak ellene, és kiderült, hogy hat pontban megsértette a szakértői etikai kódexet.
A bűncselekmény előtt mennyire bíztál a magyar igazságszolgáltatásban?
Gyerekkoromban olvastam, hogy ha valaki bánt, csak oda kell mennem a rendőr bácsihoz, aki majd megfogja a kezem és segít. Később is azt hittem, hogy a rendőrség majd kinyomozza, az ügyészség összeállítja a vádat, és a bíróság majd elítéli a bűnöst, így mentem neki az egésznek. De már az ügyészségi megszüntető határozat hemzsegett az áldozathibáztató mondatoktól. Mint hogy az nem zaklatás volt, csak én zaklatásként éltem meg. Hát, általában az emberek, amikor zaklatják őket, azt zaklatásként élik meg. Vagy hogy én nem ismertem fel a támadómat. Mivel az enyém maszkban és bukósisakban követte el a bűncselekményt, majd szinte azonnal elkábított egy injekcióval, erre nem is volt lehetőségem. De szerintem nem csak annak a támadója ellen kell eljárást indítania az ügyészségnek, aki felismerte az elkövetőt, hiszen ha valakit megölnek, az már soha nem fogja azt felismerni.
Néhány „furcsa” kérdést már említettél. Mik voltak azok a mondatok, amiket az eljárás során különösen méltatlannak vagy áldozathibáztatónak tartottál?
Az elsőfokú tárgyaláson Mikó Gergely bírótól hangzott el az a kérdés, hogy ez a fajta sérülés a mindennapjaimban okoz-e bármiféle problémát. Azt válaszoltam, hogy nincsen hüvelyem. Fura egy férfinak ezt bizonygatni. Ha elmondaná a bíró, hogy a tökön rúgás mennyire fáj, én tényleg megpróbálnám megérteni. De volt női bíró is, aki megkérdezte, hogy akkor melyik részem sérült pontosan. Neki írtam egy nyolcoldalas levelet, és egy gyerekeknek szóló biológiakönyvből kimásoltam a női nemi szervet. Amikor szóba került a menstruáció mint nehézség, azt kérdezte, hogy ez miért probléma nekem. Tehát egy ötvenéves, tanult férfi nem tudja, hogy miért nehéz egy sérült hüvellyel menstruálni. Ezen kívül olyan kérdéseket tettek fel, hogy menstruáltam-e 2013-ban. Aznap? Vagy úgy egyáltalán? Nyilván arra céloztak, hogy már elég öreg vagyok ahhoz, hogy nem lehet gyerekem, mert a változókorba értem.
És megpróbálták rám bizonyítani, hogy én egy rosszéletű nő vagyok. Ez volt a mániájuk.
Nem tudom, miért csinálják, ezt minden női áldozattal eljátsszák. Rossz anya, élvezi a szexualitást. Pedig szerintem még ha egy nőnek az is a foglalkozása, hogy több férfival van együtt, azt sem lehet megölni. Sosem értettem, mit akarnak az ilyesmivel bizonyítani.
A polgári perben amikor arról volt szó, hogyan változott meg a nemi életem, a bíró a női szexualitást azon keresztül próbálta megvizsgálni, hogy vajon egy férfi nemi szerve befér-e most a hüvelyembe, és ki lehet-e onnan húzni. Tehát nem az volt a kérdés, hogy milyen érzés lenne ez nekem, hanem hogy befér-e. Ez aztán olyan sok tárgyalási napon került szóba, hogy már ott tartottam, essünk túl rajta, próbálja be a bíró úr, csak hagyjuk már ezt abba, hogy még a nyolcadik tárgyalási napon is az a kérdés, befér-e. Mégis egy mekkora? Borzalmas, és tudom, hogy a sérülésem egy intim sérülés volt, de könyörgök, akkor készüljenek fel erre jobban, vegye át az ügyet egy női kolléga, de ez a hozzáállás minősíthetetlen volt.
Szerinted milyen jó gyakorlatokkal lehetne megoldani, hogy az áldozatok emberi méltósága kevésbé sérüljön?
Én azt gondolom, hogy az érzékenyítés itt már kevés. Spanyolországban például külön ügyészséget és bíróságot hoztak létre a kapcsolati erőszak eseteire, ezek annyira speciálisak. Tehát nem kell az egész bírói kart érzékenyíteni, elég csoportokat létrehozni, aminek a tagjai az ilyen típusú bűncselekményeket tárgyalják. Ugyanez igaz a rendőrségre is, itthon már rég föl kellett volna állítani egy kapcsolati erőszak alosztályt, az ott dolgozók az esetekben képzettek és protokolljuk van rá.
Néhány hete ellopták a pénztárcámat, elmentem a rendőrségre feljelentést tenni. Mondjuk, először szívbajt kaptak, hogy megint ott vagyok, de mondtam, hogy csak a pénztárcámról van szó. Nagyon profi kihallgatást kaptam, és pár nap múlva hívtak, hogy áttették az ügyemet a zsebtolvajlási osztályra. Mert annak van saját osztálya. Nem hittük el, hogy ilyen profi módon kezelnek egy ilyen kis lopást.
Az ügyészség először, másfél évvel a támadás után megszüntette az ügyben a nyomozást. Ez akkor hogy érintett?
Mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Főleg, hogy úgy szüntették meg, hogy egy szemtanú a házban felismerte az elkövetőt, a kesztyűtartójában megtalálták tárgyi bizonyítékként a tűt, volt indítéka és nem volt alibije. Tehát ez tiszta sor lett volna, mégis ejtették az ügyet, és ismeretlen tettes ellen sem kértek további nyomozást. Vagyis történt, ami történt, őket egy ilyen brutális bűncselekmény nem érdekelte.
Nyolc napunk volt fellebbezni, de mivel júliusra időzítették, minden ügyvéd szabadságon volt, ezért mi otthon Attilával szedtük ízekre a megszüntető határozatot, teljesen laikusan, és adtuk fel az utolsó nap éjszaka egy Tesco-postán. Végül hatályon kívül helyezték a megszüntető határozatot, és folytatták tovább mint vádlott ellen a nyomozást.
Azt szoktam mondani, hogy nekem hetven-nyolcvan év kellene körülbelül, hogy újra visszanyerjem a rendszerbe vetett bizalmamat.
Ez nyilván nem lehetséges, úgyhogy én már úgy fogok élni, hogy nem bízom benne.
A tágabb közeged hogy kezelte mindazt, ami történt veled?
Ez változó volt. Amikor például a legelején a fiam rossz állapotba került, és minden reggel hányt, késett az első órákról is, ezért behívtak minket az iskolába. Itt megmutattak nekem egy táblázatot, hogy a fiam átlagban a matematikaóráról négy percet, a magyarról három és felet késett, így összegyűlt harminc vagy nem tudom hány órája. Ezért feljelentettek minket a jegyzőnél, és kijött hozzánk a gyermekvédelem. Ekkor bementem az igazgatóhoz, és elmondtam, hogy történt egy ilyen családi tragédia, mire az volt a válasza, hogy nagyon sajnálja, de hát probléma az mindenhol van. Később megtudtam, hogy az igazgató azért felismerte, hogy a gyerekek nem csak számokból állnak, és minden osztályban lett egy olyan tanár, akihez a gyerekek fordulhatnak.
Amikor aztán arccal és névvel vállaltam a bűncselekményt, borzasztó nagy társadalmi szolidaritást kaptam: sokszor megismernek és megölelnek az utcán. Ez nagyon sokat segít abban, hogy végig tudtam csinálni. Most éppen egy nagyon gyűlölködő társadalomban élünk, mert egymás ellen uszítanak minket, de a szolidaritást szerintem nem lehet kiirtani az emberekből.
Egyáltalán miért vállaltad ennyire nyíltan, a legintimebb részletekkel együtt a történeted?
Amikor megszüntették a vádeljárást, tudtam, hogy nincs más lehetőségem, mert ha nem viszem nyilvánosság elé, akkor a szőnyeg alá söprik, és behintik sóval az egészet. És ha őt nem vonják felelősségre, akkor másnap jön, és újra megteszi, mert nincs következménye. Később pedig azt akartam, hogy az emberek lássák, hogy milyen áldozatnak lenni ma Magyarországon, és miért rossz a rendszer.
Öt év után született meg a jogerős ítélet a Kúrián, Bene Krisztiánt 11 év börtönbüntetésre ítélték és örökre eltiltották az orvosi hivatástól. Hogy érezted, ezzel igazságot szolgáltattak neked?
Annyiban igen, hogy kimondták végre, hogy ki tette és miért – ez nagyon fontos az áldozatoknak. Mégis ha 2000 kilométerrel arrébb születek, az elkövetőm nem 11 évet, hanem 25-30-at kap, és nem „maradandó fogyatékosságot okozó testi sértés”-nek próbálják minősíteni, hanem életellenes bűncselekménynek. Nekem itthon a 9-11 évért is meg kellett harcolnom.
A polgári per során 25 millió forintos kártérítésigényt nyújtottál be. Ezt mi alapján lehetett megadni?
Nehéz volt beárazni, mert Magyarországon nem nagyon történt hasonló bűncselekmény, ezért mi sem tudtuk, mennyi pénzt kérhetünk. A bíróság sem, és ez akkor vált világossá, amikor elővettek egy üzemi baleseti százalékszámító táblát. Nekünk úgy kellett az összeget kitalálnunk, hogy ha túl sokat kérünk, akkor a megítélt összeg és a kért összeg közti különbözet után illetéket kellett volna fizetni. Ez a szabály Magyarországon. Majdnem három és fél évig húzódott a per, végül a második bíró a 25 milliót teljes összegben megítélte. Az emberek írták a kommentekben, hogy lemaradt egy nulla. Egy másik európai országban ez ennek a tízszerese lenne, de nekünk nem volt lehetőségünk többre.
Magyarországon ennyit ér egy női test, ennyit ér egy női hüvely.
Egyébként a polgári perben nagyon pontosan fel kellett sorolni, hogy mivel jár a mindennapokban ez a sérülés. Ezek között voltak a vizeleti problémáim, hogy nyilvános helyen nem tudok elmenni WC-re, mert közben muszáj leülnöm, mivel a sérült húgycső miatt nem egyenes sugárban érkezik a vizelet. És akkor az elkövető és a jogi képviselője kitalálták, hogy van egy női tölcsér, amit ha oda helyezek, akkor egyenesen jön majd a vizelet, és ez csak 3470 forint, amit kártérítésként szívesen állnak. De igazából már ezen sem lepődtem meg.
Viszont amikor a bíróság megítélte a kártérítést, azt mondta, viszontlátásra, hajtsd be, ahogy tudod. Más országokban ezt is megelőlegezi az állam, majd behajtja az elítélttől. Itthon úgy zajlik, hogy az áldozatnak sokszor külön behajtási pert kell indítania.
Kiszámoltad valaha, a 25 millió mire volt elég?
A töredéke volt annak, amit elköltöttünk. Öt és fél-hat évig eleve én finanszíroztam a bűncselekményt: a kúpokat, krémeket, gyógyszereket, kötszereket, a pszichológust, a gyerekeim pszichológusait, mindent. El is kellett költöznünk, mert abban a lakásban nem tudtunk élni. Kölcsönöket is fel kellett vennem. Az első három hónapban az akkori Áldozatsegítő Központhoz fordulhattam, és az összes számlával igazolnom kellett az addigi költségeimet, ami akkor volt 1,2 millió forint. Ebből 800 ezer forintot tudtak kifizetni, onnantól mindent magunknak finanszíroztunk. Most még szükség lenne pár műtétre – funkcionálisra már nem, csak esztétikaira, de annyit voltam már kórházban, hogy ezeket próbálom tologatni.
A polgári perben arról is lett papírod, hogy intézményi abúzus áldozata vagy. Ez mit jelent?
A Pécsi Egyetem szakembereinek többórás pszichológiai, igazságügyi orvos szakértői vizsgálata után kaptunk egy 60 oldalas anyagot, abban konkrétan leírták, hogy nemcsak bűncselekmény áldozata, hanem egyfajta intézményi bántalmazás áldozata is lettem. Az, hogy 2020 Magyarországán ezt leírták, szerintem elég beszédes. A legfrissebb történés, a feltételes szabadon engedés, ugyanígy része volt az intézményi árulásnak.
Vagyis hogy idén a bv. bíró Bene feltételes szabadulása mellett döntött. Erről mikor értesültél?
Engem február 22-én hallgatott meg a bíró, majd 25-én meghallgatta az elítéltet is, ezután engedélyezte a feltételes szabadon engedését. De én mindezt egy újságírótól tudtam meg. Másfél-két hónapig én semmit nem tudtam arról, hogy mi történik, a mai napig egy sort nem kaptam.
Tuzson Bence igazságügyi miniszter viszont másodjára hívott kávézni. Ennek mik voltak az előzményei?
Tavaly új szabályzást készítettek elő a feltételes szabadon engedéshez, emiatt hívott be magához tavaly januárban az igazságügyi miniszter. Ha valaki megnézi csak a nyilvánosságra került eseteket, kiderül, hogy kapcsolati erőszaknál a feltételesen szabadon engedett elkövető első útja sokszor az áldozatához vezet. Ott van például a tamási eset, vagy Lakatos Gabriella, akinek a szemét nyomták ki. A miniszterrel tehát arról beszélgettünk, hogy mi jelentene biztonságot az áldozatoknak. Két dolog: az egyik az, hogy meghallgatják őket is. Ez azért fontos, mert eddig csak arról adtak véleményt, hogy az elítélt hogyan viselkedik a büntetési intézményen belül, de az áldozattal való kapcsolatról nem volt szó. A másik a végleges távoltartás: ez esetemben is egyértelmű lenne,
hiszen ha eltiltották a betegektől, talán az áldozatától is el lehetne tiltani.
Júliusban megszületett a módosítás, majd december környékén elolvastam az új jogszabályt, és azt láttam, hogy tényleg meghallgatják az áldozatot is, de azt át kell adni az elkövetőnek. Vagyis mindazt, hogy mik a félelmei, mit érez a szabadon engedésével kapcsolatban. Ekkor a jogi képviselőmmel idén januárban írtunk egy levelet az igazságügyi miniszternek, hogy ez miért jelent borzasztó nagy veszélyt az áldozatoknak.
A bv. bíró döntésének hivatalos közleményéből az derült ki, hogy a bíró a saját belső, pontosabban: a „saját belső” meggyőződéséből döntött. Érdekesség még, hogy a reintegrációs tiszt véleménye az elítéltről titkos, csak az enyém lett volna az elítélt számára nyilvános. Szerintem meg pont a sértettnek kéne tudnia, hogy mégis milyen az elítélt jelenlegi pszichés állapota, vagy milyen változás következett be a magatartásában. Végül a döntést az ügyészség megfellebbezte, és másodfokon arról döntöttek, hogy mégsem engedik szabadon. Ez a bizonytalanságban tartás fárasztja ki legjobban az áldozatokat.
Ha a feltételes szabadlábra helyezést nem kapja is meg, Bene Krisztián 2028-ban biztosan szabadul a börtönből. Milyen intézkedés növelné a biztonságérzetedet?
Ha örökös és végleges távoltartást kapna az elkövető. Mert nekem teljesen mindegy, hogy egy hónap múlva vagy tíz év múlva engedik ki, ha mindenféle kontroll nélkül engedik rá az elítéltet a sértettre és a társadalomra. Annak nincs értelme, ha csak a feltételes szabadlábra engedés időszakára kap távoltartást, mert amint az lejár, csöngethet az ajtómon. Úgy gondolom, hogy ha végleg el lehetett tiltani a szakmájától, akkor a sértettől is végleg el lehet. Több országban is van sértetti információs rendszer, amin keresztül az áldozatot mindenről informálják.
Az extrém nemierőszak-történetét szintén nyíltan vállaló francia Gisèle Pelicot-nak nemrég köszönetet mondott Macron elnök és Olaf Scholz német kancellár is. Te kaptál valakitől itthon köszönetet?
Nemrég bevitték a parlamentbe a rólam és az ügyemről, Mérő Vera által írt Lúg című könyvet, és letették a képviselők asztalára. Tudok róla, hogy volt olyan képviselőnő, aki egy hanyag mozdulattal átdobta az ellenzéki társa asztalára gúnyos megjegyzések mellett.
A húsz kiosztott könyvből nyolcat visszaküldtek, köztük volt Orbán Viktoré és Pintér Sándoré is.
De azért volt olyan is, aki elfogadta. Úgy gondolom, hogyha megnézzük Gisèle Pelicot ügyét Franciaországban és az enyémet, eléggé láthatóvá válik az a morális hozzáállás, ahogyan itthon a jelenlegi politikai hatalom az áldozatokhoz viszonyul. És sok mindent megmagyaráz, miért nem fordítanak pénzösszegeket arra, hogy megteremtsék a hiányzó feltételeket, amiktől az áldozatoknak könnyebb lenne. Végtelenül szomorú, hogy politikai kérdést csinálnak egy ilyen bűncselekményből. Pedig az ügyemen nincsenek pártzászlók.
Varga Judit korábbi igazságügyi miniszter ehhez képest már 2020-ban zéró toleranciát hirdetett a nők elleni erőszakkal szemben, és nemrég Vitályos Eszter kormányszóvivő is szó szerint megismételte ezt.
És még biztosan sokan el fogják mondani ezt a mondatot, és hogy „meg kell hallani minden segélykiáltást”. Ez nagyon szép, de a helyzet változatlan. Ott volt a japán hölgy esete, ahol nemcsak az elkövetés módja hasonlított az én ügyemre, hogy ugyanúgy maszkban, álarcban volt az elkövető, hanem először itt is arról volt szó, hogy a nő önmagának okozta, mert dohányzott. Nagyon elszomorított és lelombozott, hogy tényleg az időmet és energiámat nem sajnálva megyek el mindenhova, de semmi nem változott. Pedig ezek életekben mérhetők.
A változatos gyötrelmek pszichés feldolgozásában most körülbelül hol tartasz?
Összesen hét és fél évet töltöttem terápiában. Amikor az áldozatsegítő központba bementem, és ültem a sorszámommal a pelenkában, kaptam egy pszichológust, akihez egyéni terápiába jártam. De az elején nagyon zárt voltam, úgy beszéltem az egészről, mintha nem velem történt volna. Utána egy EU-s projektben vettem részt, egy női csoportterápián, és az a másfél év nagyon hatékony volt. Azután ez megszűnt, és magánellátásba kellett járnom, hetente kétszer. Főleg a tárgyalások előtt, hogy fel tudjam rá készíteni magam. Majd elértünk egy szintre, ahol a pszichológus azt mondta, hogy ő már nem tud tovább segíteni, de van ez az EMDR terápia, ami hatékony a traumatizált áldozatoknak. Így magát a bűncselekményt ezzel a két terápiával feldolgoztam. A rendszer okozta traumát, ami utána jött, meg megpróbálom magam valahogy feldolgozni. Meg a társadalom segítségével, mert ennek nagyon fontos része az, hogy meg tudom mutatni, mi zajlik itt.
Attilát, a párodat, többször szóba hoztad. Ő hogy birkózott meg ezzel az egésszel?
Attilát azután ismertem meg, hogy szakítottam az elkövetővel. Nagy-nagy szerelem volt, vagyis még mindig az, de a bűncselekmény mindent keresztülhúzott. Három hónapos ismeretség után kellett vállalnia az ápoló-segítő szerepet. Közben kapott két kamasz gyereket a saját lánya mellé, és az édesanyámat, aki demens lett. De ő nagyon nem szereti, amikor azt mondják rá, hogy milyen rendes ember, szerinte mindenki azt tette volna, amit ő, de rá kellett jönnünk, hogy nem így van – sokszor néztek rá úgy, mint egy ufóra. Szerintem ő is megérdemelne egy interjút arról, miért ne fogadjuk el normálisnak, ha valaki elhagyja azt, aki bajban van. Mindig azt érzem, hogy inkább ő a példakép, nem én.
Mostanában hogy telnek a napjaid?
Igazából ugyanúgy, mint minden más normális embernek: családi életet élek, járok piacra, van két kutyám, sokat nyaralunk, sétálunk. Csak nekem néha interjút kell adnom, vagy meginvitál magához az igazságügyi miniszter. Ilyenkor igyekszem elmondani, hogy mire lenne szükségük az áldozatoknak, és ez azért elég időigényes.
A Renner Erikával készült beszélgetést videós formában is rögzítettük: a videó korhatáros, ezért az csak a YouTube-on való bejelentkezés után nézhető meg.