A titkosszolgák a női WC-ben dekkoltak, az iskolateremtő pszichiáter meg a tanítványairól jelentett

„Hányingerem támadt, ahányszor a legártatlanabb nevet is be kellett mondani. Védtelen embereket hátuk mögött megnevezni zsaruknak. Azt mérlegelhettem, hogy nyakon nem csíphetőt nevezzek meg. Persze, nem tudhattam, hogy mire használják a fölcsípett információt.”

A fenti idézet Gervai András most megjelent Átvilágítás című könyvében szerepel. A szerző Molnár Gál Pétert, a Népszabadság hajdanvolt nagy hatalmú színikritikusát idézi, aki lelepleződése után megpróbált – igaz, elég felemás módon – szembenézni saját ügynökmúltjával.

Az idézet, és a könyv maga is mint cseppben a tenger mutatja meg azokat az ellentmondásokat, amelyek a titkosszolgálatok és besúgók félig-meddig titkos és titokzatos világát jellemezték.

Például azt, hogy a körülmények alapos ismerete nélkül nem is igazán dekódolható ez a rejtett világ, hogy egy ügynök lehetett bűnös, de akár áldozat is, hogy volt, aki ép bőrrel megúszta, ha beszervezték, de volt, akinek erre ráment az egész élete. Vagy azt, hogy egy ügynök ugyan hihette, hogy jelentéseivel nem árt senkinek, de ez valójában vaskos önfelmentés volt csupán.

A könyvben megidézett mindegyik történet egy-egy esettanulmány, a szerző mindenre és annak ellenkezőjére is hoz példát.

Például arra, hogy a nagy, komoly ügyek, titkosszolgálati akciók mellett az sem volt ritka, hogy egészen jelentéktelen, piszlicsáré ügyek felderítésével is hosszú időn keresztül, nagy apparátust mozgatva foglalkoztak a szervek, hogy aztán a hegyek végül csak kisegeret szüljenek.

Gervai András a könyv bemutatóján arról beszélt, hogy a dilettantizmus és a pazarlás, ami nagy általánosságban is jellemezte a szolgálatokat, ezekben az esetekben még nyilvánvalóbbá vált. Az apparátus szakmai felkészültsége is csapnivaló volt, hiszen annál jóval fontosabb volt a politikai megbízhatóság, a munkásmozgalmi múlt.

A diktatúra nemcsak a másképpen gondolkodókat, de még a falfirkálókat, kocsmai odamondogatókat is gyanús, veszélyes elemeknek tartotta, és meg is tett mindent, hogy felkutassa, majd valamilyen retorzióval sújtsa őket. Különösen így volt ez a hatvanas években, amikor izgatás bűntette miatt évente 500-1000 politikailag „megtévedt” honfitársunkat számoltatták el a hatóságok. A hatalom tulajdonképpen félt tőlük.

Jól példázza a fenti megállapítást egy olyan eset, amiből akár még egy könnyed, a burleszk elemeit felvonultató cseh újhullámos film is készülhetett volna, ha Jiří Menzel kezébe kerül.

Történt ugyanis, hogy 1960. augusztus 27-én az orosházi vasútállomás férfivécéjének falán a következő felirat jelent meg, öles betűkkel: „Sül a hurka, sül a lángos, Le van szarva Kádár János!”

Az operatív munka azonnal beindult, a felderítést pedig, hogy a szakmaiság semmiképpen se szenvedjen csorbát, egy hét elemit végzett, szakmáját tekintve kubikus mesterember, Kocsis Lőrinc főhadnagy vezette. Az ügyet azonnal politikaiként kezelték, a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Osztálya vizsgálódott az ügyben.

Rögzítették a nyomokat, környezettanulmányt készítettek, a Nagyszénásról bejáró diákoktól írásmintát vettek, szelektáltak, kategorizáltak, priorizáltak, majd megpróbáltak csapdát állítani: lezárták a vasútállomás női WC-jét és lyukat fúrtak a falba, azon keresztül lesték, mi történik odaát.

A hét éven keresztül tartó felderítés során hol lezárták az aktákat, hol újranyitották, de a próbálkozások nem hoztak eredményt. Pedig Kocsis Lőrinc főhadnagy még fel is emelte az ügyet: „rendkívüli esettel állunk szemben, a tettes, vagy tettesek felkutatása hosszabb operatív feldolgozást kíván” – érvelt, ám főnökei végül megelégelték ügybuzgalmát és a „Festőművész” fedőnevű ügy dossziéját 1967 decemberében mindenfajta eredmény nélkül úgy zárták le, hogy 165 oldalnyi dokumentum készült gyakorlatilag a semmiről.

Nem minden eset végződött ilyen kedélyes módon, sőt általában emberi tragédiák sora szegélyezte őket.

Különösen emblematikus eset Böszörményi Géza filmrendezőé, aki többek között a szintén filmrendező feleségével, Gyarmathy Líviával együtt készített Recsk 1950–1953 – Egy titkos munkatábor története című filmről ismert. A könyv szerzője a róla szóló fejezetnek az Áldozat címet adta.

Böszörményi Géza szándékai ellenére, édesapja akaratának megfelelően lett a soproni katonai reáliskola növendéke a háború előtt, és ez a döntés tragédiák sorozatát indította el az életében.

1944-ben jelentkezett a Hunyadi páncélgránátos hadosztályba, egy olyan egységbe, amely a német Waffen-SS kötelékébe tartozott. Erről azonban sem ő, sem a többi berukkoló katona nem tudott. A hadosztályt Magyarországon akarták bevetni, ám erre a megfelelő felszereltség hiánya és a gyors szovjet előrenyomulás miatt már nem került sor. A front nyugatra húzódásával Böszörményi és csapata Sziléziába vonult kiképzésre, ám ő tüdőgyulladással és sárgasággal nemsokára egy ausztriai kórházba került. Miután felgyógyult, hamarosan amerikai hadifogságba esett, vagyis ténylegesen semmiféle harcban nem vett részt. Azonban az, hogy az SS tagja volt, elég volt ahhoz, hogy a későbbiekben folyamatosan ezzel zsarolják.

1947-ben letartóztatták, előbb a kistarcsai internálótábor, majd 1950-től már a recski kényszermunkatábor foglya volt, ahonnan 1953-ban csak úgy szabadulhatott, ha előbb aláírta a beszervezéséről szóló iratokat. Tartótisztje 1956 után úgy értékelte a tevékenységét, hogy „volt kategóriájára (a Hunyadi SS-re) volt foglalkoztatva, mely vonalon eredményesen dolgozott”.

Ebből nem derül ki pontosan, hogy milyen, másokra nézve hátrányos következményekkel járó jelentésekkel szolgált a szolgálatoknak, annyi azonban bizonyos, hogy az együttműködés végig jókora lelkiismereti konfliktusokkal járt számára, szabályszerűen könyörgött, hogy bocsássák el az állományból:

„A továbbiakban kérem a hatóságot, ne kérjen tőlem olyan szolgálatokat, amelyet a mostani társadalmi felfogás mint besúgást elítél. Ez az ellentét minden nap jelentkezett. […] Ezt az ellentétet azonban én nem tudom leküzdeni, nem is akarom, mert most már a gondolatára is irtózat fog el. Ha újra kezdeném, néhány hónap múlva idegbeteg lennék.”

Az állambiztonság illetékesei végül belátták, hogy a kényszer és a megfélemlítés többé nem vezet eredményre, és Böszörményi dossziéját 1959-ben lezárták. Böszörményi 40 évesen filmrendezői diplomát szerzett, és 1988-ban feleségével elkészítette a monumentális és döbbenetes hatású Recsk című dokumentumfilmet.

Akik kevésbé vagy egyáltalán nem voltak zsarolhatók, azok általában próbáltak hamar szabadulni a szolgálat fogságából, néha sikeresen. A munkavégzés megtagadása, passzív ellenállás, vagy szándékos dekonspirálódás miatt a hatvanas évektől kezdve évente a teljes ügynöki állomány közel 20 százalékát kizárták. Az újonnan beszervezettek fele pedig már a második ügynöki találkozóra sem ment el.

És voltak, akik az együtt nem működésnek egyfajta švejki módját választották, bolondot csinálva magából a hatóságból is. Jó példa erre egy vidéki nehézipari üzemben dolgozó mérnök esete, aki mindent leírt, ami körülötte történt. Mindegyik történetében loptak, normát csaltak, gépet rongáltak, de történeteinek hősei kivétel nélkül pártbizalmiak, párttitkárok, pártaktivisták voltak. A Cég rövid úton megszabadult tőle.

Voltak aztán az őszinte, lelkes munkatársak, a túlteljesítők, önként jelentők, akik vagy valamilyen ellenszolgáltatás fejében, vagy éppen hazafias alapon örömmel működtek együtt. Jelentéseik az esetek nagy részében bizonyíthatóan ártottak azoknak, akikről készültek, karrierek, néhány esetben életek törtek derékba miattuk.

Gervai erre egy szakmájában rendkívül magasan jegyezett pszichiáter példáját hozza, akit a rangos hazai és nemzetközi elismerések sem kerültek el. Paradox módon miközben az egyik legszenzitívebb területen tevékenykedett, gyógyított és embereken segített, besúgói minőségében ő maga is hozzájárult a társadalom általános pszichés állapotának romlásához.

Goldschmidt Dénes az intaházai terápiás intézetben dolgozott. Hatvanas évekbeli beszervezésének indoka pontosan nem ismert, de már az első jelentése alapján rendkívüli együttműködési készséget mutatott: a 25 oldalnyi feljegyzésben összesen 133 emberről adott valamilyen információt a hatóságoknak. Mindenféle rangú és státuszú ember szerepelt közöttük: ismerősei, barátai, barátnői, földijei, harcostársai a kommunista ifjúsági mozgalomból, egyetemi évfolyamtársai, korábbi munkahelyi kollégái, főnökei, rokonai, közeliek és távolabbiak egyaránt, no meg persze kiterjedt és rendkívül lelkes tanítványi köre.

Talán az volt a legfontosabb feladata, hogy jelentsen Mérei Ferencről, a modern magyar pszichológia legnagyobb alakjáról, akit 1958-ban tíz évre ítéltek az államrend megdöntésére irányuló szervezkedés miatt.

Goldschmidt (alias „Hegyi”) mindenhol ügynökök után szimatolt, önjáró módon jelentett, kéretlenül is, önszorgalomból: hol külföldi útjain tapasztalt valami gyanúsat, hol betegeiről, vagy éppen azok hozzátartozóiról osztott meg szenzitív és kifejezetten káros, ártó információkat a hatóságokkal; gyakran ezek az értesülések voltak az alapjai, hogy a belügy az illetők után tudott nyúlni.

A jelentéseit olvasva úgy tűnik, élvezte a kettős szerepét. Nagynevű, a tanítványai által csodált, már-már istenített professzor volt, ugyanakkor a besúgó szerepe sem állt távol tőle, folyamatosan játszmázott. Olyan sikeresen, hogy az intézményében folyó gyógyító munkáról Konrád György író 1974-ben azt írta, hogy „akkoriban a legmegértőbb és legemberbarátibb intézmény hírében állt”. Solt Ottilia pedig úgy vélte, hogy Goldschmidtnek volt köszönhető, hogy „személyiségének hitele és kapcsolatai révén tudott védőernyőt tartani az intézménye fölé”.

Az 1988-ban elhunyt Goldschmidtről díjat neveztek el tudományos eredményei miatt, de miután 1992-ben kiderült „Hegyi” besúgói múltja, a díjat nem adományozzák oda senkinek.

A kötet egyik legmeghökkentőbb része a svájci államvédelmi szervek működésével foglalkozik. Az ötvenes években nemcsak a keleti, de a nyugati országokban is paranoiás félelem lett úrrá a titkosszolgálatokon, és ez a paranoia befolyásolta működésüket is.

Talán a semleges Svájcról gondoltuk volna ezt a legkevésbé, de egy 1989-es igazságügy-miniszteri jelentés felfedte, hogy a svájci szövetségi rendőrség, amely a titkosszolgálatok működéséért is felelt, több évtizedes működése során összesen 900 ezer adatlapot, kartont állított ki megfigyelt magánszemélyekről úgy, hogy erre demokratikus felhatalmazása nem is volt. Ez azt jelenti, hogy minden huszadik svájciról, és minden harmadik Svájcban élő külföldiről nyilvántartást vezettek.

Köztük volt Friedrich Dürrenmatt drámaíró is, aki már 1966-ban azt nyilatkozta a Tages Anziegernek: „Minden seggfej, aki hatóságnak képzeli magát, lehallgathat engem.”

Gervai András: Átvilágítás. Sok minden, amit mindig tudni akartál a titkosszolgálatokról, de sohase merted megkérdezni.
Gondolat Kiadó, Budapest, 2025.
5500 Ft.