Aki Sopron környékén elindul a hegyekbe sétálni egyet, előbb-utóbb beleütközik az egykor nyüzsgő, ma inkább a város üdülő-agglomerációs részeként működő volt bányásztelepülésbe, Brennbergbányába. A hely első pillantásra sem mindennapi, hiszen főterén üzemel az ország egyetlen kocsmatemploma, de ahogy elkezd beszélgetni az ember a helyiekkel, úgy bontakozik ki lassan a falu érdekességekkel és megrázó eseményekkel teli története.
„Mise alatt mi lenne? Persze, hogy nyitva vagyunk, de visszafogjuk magunkat. Mondhatnám azt is, hogy mi jobban halljuk a misét, mint ők a templomban minket”
– mondja Jani, a kocsmatemplom alsó részén működő Bányász pince söröző kocsmárosa. Ő személy szerint misére nem jár ugyan, nem is tudna, mert dolgozni kell, de azért keresztelőkön, elsőáldozásokon megfordul. Kocsmatemplomot írtunk, de talán nem is ez a jó szó a Bányász pincére. A két intézmény egy épületben van ugyan, de nem egy helyiségben, mert egy emelet választja el őket. De ha már az emberek azt szokták meg, hogy kocsmatemplomnak nevezik, akkor mit lehet tenni – közli az egyik ráérősen sört kortyolgató vendég.
Nem vagyunk sokan a kissé félhomályos, boltíves, téglából rakott egykori pincehelyiségben. Enyhe használtolaj-szag árulkodik arról, hogy frissensült is kapható. A falakon bányászrelikviák: bányászlámpa, bányatiszti zakó, sapka, csákány, fejsze, régi fotók. Sört kérünk. Természetesen Sopronit, mi mást.
A helyi erőket ketten képviselik, egyikük újságot böngész a pultnál. Néha-néha beleszólnak a beszélgetésbe. Mint kiderül, a régi bányászok már kihaltak a faluból, betelepülőből van sok. Soproniak költöznek ki a városból ide az erdő közepére, nyaralni vagy lakni, innen járnak dolgozni. Most egy komplett erdészeti brigád is a településre költözött, maradnak, amíg a munkájuk tart.
A kocsma forgalma hétköznap gyengécske, de hétvégén megszalad – mondja Jani a pult mögül. Szombat–vasárnap jönnek a kirándulók, kerékpárosok, természetesen mindenki látni akarja a kocsmatemplomot. Még az osztrák oldalról is jönnek, ritzingi (récényi) Ilona-akna felől, ahol bezártak a kocsmák. Jani szerint a hó hiányzik nagyon, régebben sokan jöttek Brennbergbányára szánkózni, síelni. Ma már télen se hó, se vendég.
Jani 25 éve dolgozik a kocsmában, 8 éve vette át teljesen a főnöktől. A helyiség az önkormányzaté, tőlük bérlik. Úgy tudja, a kocsmahelyiség régen a bánya karbidraktára volt, de templom sem volt mindig itt: 1930-ban építették az emeletre. A vendéglő sokáig a szomszéd épületben működött, és amikor azt 1971-ben lebontották, akkor költözött be a templom alá.
Ahol egy király beöltözve fejtette a szenet
Persze maga Brennbergbánya sem egy ősi település. Az 1700-as évek közepéig csak vadászok meg pásztorok járták az erdős-hegyes környéket. Aztán 1752-ben jött Rimbacher Pál, a pásztor. A nyáját legeltetve egy hideg októberi napon tüzet rakott az egyik hegyoldalban, ám a tűz nagy meglepetésére nem akart elaludni, ugyanis sikerült azt egy szénkibúvásra raknia. Egy évre rá, 1753-ban beindult az ország első szénbányája, a szenes hegyet elnevezték Brennbergnek (Égő-hegy), a kialakuló bányásztelepülést pedig Brennbergbányának.
A bányanyitás a császári udvarban is kedvező visszhangra lelt, maga Mária Terézia támogatta. Sőt, a krónikák szerint amikor unokája, I. Ferenc király 1797-ben meglátogatta Brennbergbányát, bányászruhába bújt, és saját kezűleg próbálkozott meg a szénfejtéssel. Persze nem rá hárult a munka dandárja: a településre szakképzett német és morva bányászokat telepítettek. 1774-ben a Magyar Hírmondó ezt írta: „kilencz rendes bányászok dolgoznak most egy Hutmann és egy Vorweser felügyelete alatt. Az erdőben a bánya által épített két házban laknak részben feleségestül, gyermekestül jöttek.”
1848-ban már 445 ember lakott itt, a századfordulón pedig már 900 volt a munkások száma, ami az átlagos családlétszámot tekintve 2500–3000 lakost jelentett. Ekkoriban épült a mai kocsmatemplom alapjának számító, Anstalt Stube (vállalati helyiség) oromfeliratú épület, kis tornyán keresztezett ék–kalapács bányászjelvénnyel, alul a bányászati anyagraktárral. A bányászok között sem ekkor, sem később nem volt magyar, főleg németek, csehek és horvátok laktak Brennbergbányán. Nemzetiségük 20 évvel később elég nagy gondot okozott nekik.
1920. június 4-én összeomlott a Sopron-akna. Személyi sérülés nem történt ugyan, de az alámosott tölgyfa aknakoszorúk megcsúszása után az egész aknatorony eltűnt a beomlott aknában. A bányászok azt hitték, ennél nagyobb baj nem érheti őket aznap. Nem tudták, nem is sejtették, hogy ugyanezen a napon írták alá a trianoni békeszerződést is, ami viszont gyökeresen átalakította az életüket, mert állampolgárság nélkül maradtak. A német és cseh bányászok magyar állampolgársági kérelmét ugyanis Sopron városa folyamatosan elutasította. Hivatalosan az itt élők nyugdíjköltségeit és szociális ellátásának kiadásait nem akarta a nyakába venni a város.
A kulcsot sem ismerték a hermetikusan elzárt faluban
Ám a kocsmatemplomban iszogatók szerint máig tartja magát az az elmélet, hogy a magyar állampolgárságot bosszúból tagadták meg a brennbergiektől. Ők ugyanis inkább Ausztriához csatlakoztak volna az 1921. december 14-i soproni népszavazáson, ahol végül a szavazók, javarészt soproni polgárok 65 százaléka a Magyarországhoz tartozásra szavazott. A helyiek elmondása szerint még 1960-ban is volt brennbergi, aki nem kapta meg az állampolgárságot. Igaz, addigra (1951-ben) már bezárták a határon átlógó bányákat, a bányászokat meg szétszórták az ország más bányáiban.
Aki maradt a faluban, az lényegében műszaki zár alá került a hidegháborúban. Mint Jani felidézi, 1986-ig a görbehalmi sorompóig lehetett bejönni, onnan már csak különleges határsávengedéllyel lehetett mozogni. A brennbergiek páran kijátszották ezt is, hiszen ismerték a föld alatti szellőzőjáratokat, amiknek az osztrák oldalon, a ritzingi Ilona-aknánál (Helenenschacht) volt a kijárata, aztán megszűnt ez a lehetőség is, mert az aknákat betömték.
A kocsmában iszogatók egyetértenek abban, hogy a hermetikus lezárás nem is volt olyan rossz. Igaz, hogy az ivóvizet is lajtos kocsin hozták nekik, de mint Jani mondja, Brennbergbányán nem ismerték a kulcsot. Az összes ház tárva-nyitva állt, nem kellett félni attól, hogy valaki elvisz valamit. Aztán a rendszerváltás után kinyílt a világ, szükség lett a zárakra.
Aranyfejű gyerekek és a Szálasi-bunker
Ekkor új vendég érkezik a Bányász pincébe, Taschner Tamás soproni lokálpatrióta és brennbergbányai adatokat gyűjtő helytörténész, akivel korábban megbeszéltem, hogy megmutatja a Szálasi-bunkert, mert Brennbergbányán ilyen is van. Megtudom, hogy a bunker sajnos le van zárva, mert beköltöztek a denevérek, és tavasz végéig nem szabad zavarni az álmukat.
De sebaj, Taschner Tamás szinte a mellényzsebéből előránt egy másik bunkert, ami lényegében a kocsma mögötti dzsindzsában van, és állítólag még jobb az állapota, mint a Szálasi-bunkernek. Valóban, a romos bejáratot leszámítva pofás kis bunkerbe hatolunk be, ez is akkor épülhetett, amikor Szálasi a közeledő Vörös Hadsereg elől nyugatra menekítette a nyilas államszerveket. A bunkereket 1945 februárjában fejezték be tatabányai vájárok és helyi mesterek, ide húzódott be a nyilas vezető a szövetségesek bombázásai idején.
Már az utolsó brennbergi is meghalt, aki gyerekként megélte azokat a napokat, amikor a nyilasok behúzódtak a faluba, de az elmondásuk alapján mindenki tudja, milyen volt, amikor a csendőrök bevontatták Brennbergbányára a lágerekbe küldött zsidóktól elrabolt ékszereket szállító aranyvonatot. Elképesztő érték gyűlt össze: 8 láda briliáns, drágakő és igazgyöngy, két vaskazetta válogatott briliáns és igazgyöngy, három láda aranypénz és aranyrúd, 18 láda féldrágakővel díszített aranyékszer, 35 láda férfi és női aranyóra, valamint 40, arannyal és keleti szőnyeggel teli láda.
A helyi legendárium szerint annyira nem lehetett tudni, mennyi kincs van a vonaton, és annyira nem számított már semmi, hogy az éhes őrök aranyórával fizettek az ételért a helyieknek. Dorwekinger József szemtanú korábban így idézte fel a gyerekkori emlékeit: „Ott láttuk szortírozás közben 3-4 ládában az aranyfogakat. Ez a mai napig nem megy ki a fejemből. Az épület emelete tele volt svájci óra rugókkal, kis szatyrokban voltak. Voltak az aranycsomagok, aranylapocskák, négyszögletes zacskókba csomagolva. Mikor onnan hazamentünk, arany fejünk volt. Vissza kellett menni a bányafürdőbe lefürdeni. Nagyon nehezen lehetett lemosni, arra emlékszem.” (Az aranyvonat történetéről írt korábbi átfogó cikkünket itt olvashatja.)
A templom, ami belülről egy bányavágatot idéz
A sötét bunkerből kibújva próbálunk megszabadulni a múlt halálszagú, dohos leheletétől. Szerencsére kezdődik a vasárnap délutáni mise, betérünk a templomba. Odabent 25–30-an hallgatják Németh Attila atyát, aki 2008 óta plébánosa a brennbergbányai Szent Borbála-templomnak. Bár tényleg nem szűrődik fel semmi zaj a kocsma felől, nagyon fura tudni, hogy a plébános lába alatt pár méterrel Jani méri a fröccsöt.
A templombelső egészen egyedi. Később, amikor a plébánossal beszélgetek mise után, elmondja, hogy az 1930-ban a bányavállalati épület felső szintjére épült templom belsejéről sokan azt hiszik, Makovecz Imre tervezte, pedig az építész akkor még nem is élt. Az atya szerint az organikus építészetnek egy előzetét láthatjuk a Füredi Oszkár tervei alapján készült épületbelsőben, aminek ácsolt, csúcsíves gerendái nem véletlenül olyanok, amilyenek. A bányászok védőszentje, Szent Borbála tiszteletére szentelt templom mennyezete és oldalfalai ugyanis a bányavágat ácsolatára hasonlítanak, összehajló ívei a település bányászjellegére utalnak. A templom 1864-ben öntött harangján a felirat: „Veszélyes a bányász munkája, gondolj erre, ha lemész a tárnába.”
Németh Attila atya is úgy tudja, hogy a templom alatti helyiség volt korábban raktár, irodahelyiség, majd élelmiszerbolt, és végül kocsmaként maradt meg, ez a működési forma volt a legéletképesebb. Egy kicsit unikumnak számít ez a templom–kocsma-együttélés az országban, mint érdekességet élik meg helyben – mondja. A plébános szerint végeredményben a kocsma is, ha jó értelemben vesszük, egy közösségi tér, és régen a falvakban a nagymisék után a férfiak betértek egy pohár borra beszélgetni. Előfordul most is, hogy mise után lenéznek az emberek, ő maga is megfordult lent, amikor lengyel bányászok érkeztek hozzá látogatóba, de alapvetően a turistáknak érdekes ez a helyzet.
Míg a helyiek a hétvégi misére érkeznek, a turistacsoportok hét közben szokták látogatni a templomot. Az előcsarnok ekkor is nyitva van, az üvegajtón keresztül lényegében az egész egyhajós belső tér látható. Ha valaki még beljebb szeretne menni, arra is lehetőség van, kérésre egy lelkes lokálpatrióta, Anni bemutatja a templomot.
A mise után lemegyek még egyszer a Bányász pincébe, a hosszú beszélgetésben kiszáradt torkomat megöntözni. Jani felemlegeti, hogy a vendégek adományaiból egy kis szobrot állítottak az épület oldalában, az atya fel is szentelte tavaly decemberben mint a templom és a kocsma védangyalát. Bízik benne, hogy megsegíti egy kicsit a forgalmat is, mert régebben azért többen jártak erre. Olyan híres színészek is megfordultak a pincében, mint Eperjes Károly, és a 100 Folk Celsius együttes is volt náluk.
A szomszéd falu traktorosa nem híresség ugyan, de vele történt a legnevezetesebb eset, amikor hazafelé indulva beszállt az egyik ajtón, majd azzal a lendülettel a másikon kiesett. Szoktak rendezni a faluban terepfutóversenyt is, legutóbb pedig egy motoros balesethez kiérkező mentőhelikopter kavart nagy port, amikor leszálláskor elsodorta a főtéren emelt búcsúfát. Brennbergbányán ugyanis mindig történik valami.
