Ahhoz képest, hogy a ‘80-as és a ’90-es években mekkora divatjuk volt a kifejezetten maszkulin, erőszakos akciófilmeknek, az ezredforduló után láthatóan megváltozott valami. Elég ránézni például az Indiewire listájára a 21. század legjobb akciófilmjeiről, amelyen számos sci-fi, szuperhősfilm, nagy franchise-produkció és ázsiai harcművészeti film található, de csak kevés olyan, mint mondjuk az Atomszőke, az Elrabolva vagy a John Wick.
Pedig rendre kiderül, hogy mindig is lesz igény a nem túl bonyolult történetvezetésű, egyértelműen akciófókuszú filmekre, ahol a főhősnek semmi más motivációja nincs, mint bosszút állni mindenen és mindenkin. A John Wick-filmekből kinőtt Balerina pontosan ezt a vonalat képviseli, csak annyi különbséggel, hogy nem a borús tekintetű Keanu Reeves, hanem az első ehhez hasonló szerepben debütáló Ana de Armas tör-zúz egyszemélyes hadseregként
Az első John Wick 2014-ben váratlan sikersztori lett annak ellenére, hogy mindössze 20-30 millió dollárból készült, és maguk az alkotók (Chad Stahelski és David Leitch) is elmondták, hogy a filmsorozatra jellemző hosszú, gyakran vágás vagy képváltás nélküli akciójelenetek annak is köszönhetőek, hogy nem volt pénzük több kamerára. Ehhez képest a film megháromszorozta bevételben a gyártási költségét, és a Mátrix óta először ismét beindította Keanue Reeves karrierjét. Olyannyira, hogy azóta még három folytatás, egy kissé elfeledett előzménysorozat, képregény és videójáték is készült.
A megölt kutyája miatt a komplett New York-i orosz maffiát lemészároló magányos antihősből dollármilliárdos franchise lett.
A tévésorozat után már csak idő kérdése volt, mikor készül mozifilmes spinoff, hiszen hiába van még lassan 60 évesen is elképesztő formában Reeves, túl sokáig nem lehet vele ennyire komplex akciókoreográfiákat csináltatni, és előbb vagy utóbb szükség lesz vérfrissítésre. Itt meg is érkeztünk a Balerinához.
Piruett és pörgőrúgás
A Balerina a harmadik és a negyedik John Wick-film között játszódik: a címszereplő Eve Macarro nevű karakter egyébként feltűnt már a harmadik filmben is, akkor még Unity Phelan alakításában, de az önálló filmben lecserélték Ana de Armasra. Eve Macarro gyerekként a Ruska Roma klánhoz – ahol Wick is felnőtt – kerül, itt pedig tökéletes bérgyilkost igyekeznek belőle nevelni, amibe az is belefér, hogy közben megtanul balettozni. Aztán ahogy lehetősége nyílik rá, a már felnőtt Eve bosszút esküszik apja gyilkosai ellen, és elindul a John Wick-filmekből már jól ismert folyamat: a nemzetközi bérgyilkos közösség kikerekedett szemekkel figyeli, hogy itt egy szakadár ügynök, aki az addigi rendszert felrúgva, klánháborús állapotokat fog előidézni azzal, hogy a személyes vendettáját fontosabbnak tartja a saját törzsének szabályainál.
A John Wick-filmekben valahol pont az a jó, hogy nincsen értelmetlenül túlbonyolítva a sztori, nincsenek beleerőltetve kötelező történetvezetési klisék, és nem lehet azt érezni, mint más franchise-filmeknél, hogy az akciójeleneteket patikamérlegen mérték, és előre lehet számolni azzal, hogy a film elején, közepén és a végén van egy-egy látványos rész, a többi meg csak töltelék. A Balerina sem bonyolítja túl a dolgokat, gyakorlatilag két órán át tartó nonstop erőszakparádét nézhetünk, miközben újabb részleteit ismerjük meg ennek a fikciós világnak.
A különbség annyi a Balerina és John Wick között, hogy amíg Reeves egy csöndes, magának való, kimért és kíméletlen veteránt alakít, addig de Armas karaktere még zöldfülű ebben a világban, ami a film sava-borsát jelentő harcjelenetekben is kiütközik. Eve sokkal több pofont kap (fizikai értelemben) az ellenségeitől, sokkal többet hibázik, viszont többet is mosolyog, és valahogy könnyedebb, felszabadultabb a Balerina hangulata, mint a néha szó szerint nagyon sötét Wick-filmeknek.
Ezt a filmet a többivel ellentétben nem a Reeves dublőréből és egykori kaszkadőrből lett filmes, Chad Stahelski rendezte, hanem a leginkább az Underworld-filmek miatt ismerhető Len Wiseman. Neki sikerült nagyon jó arányban továbbvinni azokat a védjegyeket, amelyek miatt még mindig releváns ez a franchise. Az elképesztően hosszú, kevés vágással operáló, nyers harcjelenetek, a keveset beszélő főhős és a folyamatos veszélyérzet most is ott van, azonban sokkal több benne a humor, mint eddig. Itt nem agyhalott Marvel-egysorosokra kell gondolni, amikor két random szuperhős verekedés közben poénkodik egymással, hanem a stílushoz illően a humort a harcjelenetek adják.
Bizonyos pontokon egyszerűen hangosan nevettem, annyira lehetetlen koreográfiákat találtak ki a Balerinához. Az egyik jelenetben Eve-et egy föld alatti bunkerben támadják meg, ahol fegyvereket tárolnak, azonban lőszer híján egy zsák kézigránáttal képtelen megoldani a helyzetet. Bevallom, életemben nem gondoltam volna, hogy ennyire kreatívan lehet robbanóanyaggal bánni, ahogy a kislánynak ható (de valójában már 37 éves) De Armas pánikolva iktatja ki sorban a rá pisztolyokkal és más lőfegyverekkel támadó férfiakat. Egy másik jelenetben pedig egy konyhai dolgozóval akaszkodik össze, és egy ponton annyit mutat a kamera, hogy egy csomó földre került tányért hajigálnak egymás fejéhez fél méter távolságról, ami egyszerre hat viccesnek és mégis véresen komolynak.
Ez utóbbi a kulcsmondat a filmmel kapcsolatban. Bármennyire is Wick ellentéte a fiatal, kezdő, ránézésre akár törékenynek is mondható Eve, a csetlései és botlásai ellenére egy pillanatra sem lehet könnyedén venni a filmet. Még akkor sem, amikor egy kicsit túljátsszák a saját univerzumépítésüket.
Budapest az új Prága
A történet egy bizonyos pontján megérkezünk a festői szépségű, ausztriai Hallstattba, amiről kiderül, hogy egy olyan kisváros, ahol mindenki képzett gyilkológép, és tényleg minden lakóházban automata gépfegyveres házaspárok éldegélnek a családjukkal. Nyilván a John Wick világába ez belefér, de itt azért eléggé képregényes fantasztikumba megy át a film, ami csak azért nem baj, mert a Balerina sem akarja ennek a helynek a létezését a szánkba rágni.
A készítőket dicséri, hogy ahhoz képest, hogy a legelső film mennyire egyszerű történetet követ, az évek során nagyon aprólékosan elkezdték felépíteni azt a fikciós világot, amelyben profi gyilkológépek különböző klánokhoz tartoznak, a világ számos pontján neutrális zónának számító hotelekben szállnak meg, miközben nagyon szigorú szabályok alapján kell élniük, halniuk és ölniük.
Ez a szabályrendszer különbözteti meg a Balerinát is egy szimpla akciófilmtől, és emiatt tudtak a John Wick-filmek is frissek maradni egy évtizedig. Csak úgy nem gyilkolászhat bárki kedvére, ennek az alapvetően barbár szokásnak ebben a világban egészen kifinomult erkölcsi, gazdasági és etikai szabályrendszere van, ami meglepően sok morális dilemmát okozhat nemcsak a szereplőknek, hanem a nézőknek is.
Viszont az nagyon látványos, mennyi párhuzam van Eve és John története között, amiből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy a készítők már a Reeves utáni korszakra készülnek. Persze feltűnnek itt is jól ismert karakterek, mint Winston (Ian McShane) vagy Charon (a két éve elhunyt Lance Reddick egyik utolsó alakítása), és persze maga John Wick. Kisebb-nagyobb szerepekben feltűnik még Anjelica Huston, Gabriel Byrne és Norman Reedus is, utóbbinak ráadásul van egy kulcsjelenete, amikor elvileg Prágában megtámadják, de valójában a Lágymányosi híd pesti hídfőjénél található HÉV-állomáson kénytelen verekedni.
A Balerinát ugyanis részben Magyarországon forgatták, és valahol tényleg nagyon mókás most már évek óta azt tapasztalni, hogy Budapestet simán el lehet adni Párizsnak vagy Prágának is – sőt, az említett profi gyilkosok lakta Hallstatt legtöbb jelenetét nem az egyébként tényleg létező osztrák városkában vették fel, hanem betemették műhóval Szentendre belvárosát.
Néha ennyi pont elég
Szó sincs arról azért, hogy a Balerina a filmművészet csúcsa lenne, azonban néha kifejezetten jólesik az embernek egy nagyon lineáris történetvezetésű filmet nézni, ahol az ütések többet érnek pár jó szónál. Eve Wickkel ellentétben inkább késekkel és más random tárgyakkal a kezében érzi igazán jól magát, talán valamivel kevésbé van most a hangsúly a lövöldözésen, amelynek köszönhetően a harcjelenetek koreográfiája továbbra is bődületesen látványos és szinte hihetetlen, hogy a készítők ennyi idő után még mindig ki tudnak találni valami újat. Mint amikor a film egy bizonyos pontján egyszerre két lángszóróval küzdenek egymással a felek, miközben az ember azt gondolhatná, hogy azért egy lángszóróval annyi mindent nem lehet csinálni. Dehogynem, nagyon is.
Egyedül talán a Norman Reedust érintő szálnál érezni némi kidolgozatlanságot, illetve a Gabriel Byrne által alakított szektavezér motivációja sem tűnik minden pillanatban logikusnak, de pont ez az a műfaj, ahol muszáj elengedni az életszerűséget és a racionalitást, különben elveszik az akció generálta immerzió. A súlytalan popcornfilmeknél szokás azt mondani, hogy tessék kikapcsolni az agyat, és úgy jó lesz, de itt annyival árnyalnám, hogy nem az agyunkat kell kikapcsolni, hanem csak elfogadni, hogy semmi baj nincs azzal, ha egy főhős fél méterről elhajol a golyók elől anélkül, hogy valami szuperképessége lenne. Mert ezt közben úgy teszi, hogy a harckoreográfia minden egyes momentuma elképesztően feszes, látványos, és nem akarják ügyeskedő vágásokkal, képváltásokkal vagy rángatozó kamerával elfedni a színész fizikai korlátait.
Ana de Armas pedig képes kedvesen elbűvölő lenni ebben a szerepben, pedig kétség sem férhet hozzá, hogy egy hidegfejű gyilkológép, akinek ráadásul az értékrendje nagyon is a helyén van. Az persze kétséges, hogy Reeves nélkül mennyire tud ez a film sikeres lenni főleg úgy, hogy alig 10-20 millió dollárral került kevesebbe, mint a John Wick 4. Viszont amíg Chad Stahelski ott van a produkció mögött és Derek Kolstad írja a sztorit és a karaktereket, addig bőven van még potenciál ebben az univerzumban, és részemről készen állok arra, hogy pár évente beüljek a moziba, és két-három órán át eszembe ne jusson logikán vagy racionalitáson gondolkodni, annyira látványos és kreatív minden akciójelenet.
A Balerina méltó utóda a John Wicknek, és egy újabb lecke azzal kapcsolatban, hogy igenis vannak még olyanok Hollywoodban, akik tudják, mitől jó egy akciófilm. Valószínűleg nem véletlen, hogy a háttérben már javában készül egy sor folytatás.
