(A kritika spoileres.)
Ha a neten egy sorozatról egy rakás olyan cikket találunk, ami a történet lezárását magyarázza, az két dolgot jelenthet: vagy nagyon okos és izgalmas, vagy teljesen zagyva volt a történet. A Netflixnek valahogy sikerült összehoznia azt, hogy a Szirének mindkettő legyen egyszerre. A sorozat témája izgalmas, de sok helyen sokkal érdekesebb irányba is lehetett volna vinni ezt az alapsztorit.
A Szirének két főszereplője Devon (Meghann Fahy) és Simone (Milly Alcock) testvérek, akik a New York állambeli Buffalóban nőttek fel egy alkoholista apa és egy problémás anya mellett. A sorozat eleinte a fiatalabb Simone-t követi, aki traumatikus múltjától szabadulna azzal, hogy beilleszkedik az új-angliai elitbe, és egy gazdag ragadozómadár-védő, Michaela Kell (Julianne Moore) bentlakásos asszisztenseként dolgozik. Devon azonban nem ért egyet Simone új életével, és eltökélt szándéka, hogy megmentse a testvérét a szerinte szektaként működő társaságtól.
A sorozat alapvető konfliktusa már az elejétől egyértelmű: a földhözragadt, karakán és makacs Devon megpróbálja visszarángatni a saját életébe az abból kitörni próbálkozó Simone-t. Toxikus kapcsolat ez, egyikük sem hajlandó nyitni a másik felé, a kalamajkát eleinte pedig az adja, hogy Devon mennyire nem veszi fel Michaela – vagy ahogy Simone hívja, Kiki – kisujjeltartós életének ritmusát.
Kiki, akit a saját alkalmazottain és láthatóan a férjén kívül mindenki szeret a környéken, többször megpróbálja elpaterolni Devont, de csak nem sikerül neki. Simone közben azon izgul, hogy a munkaadói rá ne jöjjenek, hogy az anyja öngyilkos lett, a buffalói szegénynegyedben nőtt fel, és a gyámügyet is megjárta.
Később aztán Devont is megtalálja a felső tízezer magának, Kiki barátai próbálják megmagyarázni neki, hogy a nő segített nekik gazdag férjet találni. Kiki ugyanis megmutatta nekik, egyfajta szirénként hogyan tudják elcsábítani a férfiakat.
Egy ideig úgy tűnik, hogy a sorozatban a nők kihasználják ezt a lehetőséget, mintha egy darabig Devont is sorban üldöznék a férfiak, és ez az a pont, amikor a nézőben felmerülhet, vajon egy mitologikus, természetfelettiről szóló sorozatot néz-e. Ezen a ponton még főleg Kiki tűnik a leginkább negatív szereplőnek, akinek Devon még a szirénénekét is hallja, amivel becsábítja a fürdőszobájába, miközben a kádban ül – igaz, Devon ezen a ponton erősen be van tépve, így elég megbízhatatlan mesélő lesz. A főgonosz szerephez még az is hozzáad, hogy a városban az a hír járja, Kiki megölte férje, Peter (Kevin Bacon) első feleségét.
Nagyjából az utolsó részig bármi lehetne ebből a sorozatból, egyszerű krimitől kezdve a természetfeletti sztoriig akárhova kifuthatna, és valahol ez a bizonytalanság a sorozat erőssége is. A hangulat makulátlan, a forgatási helyszínek gyönyörűek, a kőgazdagok és a „normális emberek” közötti kontraszt tökéletesen látszik, a színészi játék zseniális, várhatjuk a nagy csattanót, ami azonban csak nem akar jönni, egészen az utolsó részig.
Az utolsó epizódban ugyanis Simone teljesen bekattan, amiért haza kell mennie az alkoholista és demens apjához, vissza oda, ahonnan menekülni szeretett volna. Egyetlen rész alatt lenyúlja Kiki férjét, Petert, és azonnal átveszi a helyét, Kikit pedig hazaküldi New Yorkba. Nincs szekta, nincs gyilkosság, nincs természetfeletti. A befejezés teljesen felborítja a korábban sugallt dinamikát: az addig alázatos asszisztens, aki idoljának tekintette a főnökét, hirtelen megkerüli, és elvesz tőle mindent, ami addig az övé volt. Kiki pedig azonnal szimpatikusabbá válik, és már nem ő tűnik a sorozat főgonoszának. Ugyanakkor Simone sem lesz egyértelműen negatív szereplő – pontosan azért, amit a készítők valószínűleg sugallni szerettek volna az egész történettel.
Amíg ugyanis az egész sorozat alatt a néző azt találgatja, hogy vajon a nők igazi szirének-e (a szó szoros vagy átvitt értelmében), és csapdába csalják a férfiakat, addig a végére kiderül, hogy valójában a férfiak azok, akik úgy bánnak a nőkkel, hogy csak a saját érdekeiket nézik. Devon és Simone apja anyjuk halála után depresszióba zuhan, és annyira elhanyagolja a gyerekeit, hogy Simone-t elviszi a gyámügy, és később is az ő segítségükre szorul. Devon fuckbuddyjának felesége van, és eszében sincs elhagyni őt Devonért, csak a szexre használja őt. Peter az előző feleségét hagyta el Kikiért, és amikor már nem szolgálja őt a házasság, egyetlen nap alatt átnyergel Simone-ra, akinek valószínűleg hasonló sors jut majd a jövőben, mint Kikinek.
„A nőket – különösen az olyan nőket, mint Michaela, Simone és Devon – gyakran gonosztevőként, csábítóként, egyenesen szörnyetegként ábrázolják, de ki mondja meg, hogy ők szirének? Mit jelent az, hogy valaki szörnyeteg? – mondta Smith Metzler forgatókönyvíró a Netflix egyik saját háttérműsorában. – A görög mitológiában a sziréneket csak a tengerészek írják le. Soha nem ismerjük a szirének nézőpontját.”
Persze a sorozat női karaktereit sem kell felmenteni, mindannyian összetett személyiségek, egyikük sem fekete-fehér. Kiki vaskézzel irányítja a háztartást, szervezi a partikat a Stepford-feleségekre hajazó barátnőinek, és nem bánik kesztyűs kézzel a személyzettel. Ráadásul a készítők azt sejtetik, hogy a korábbi családjától is elmarná a férjét.
Simone hajlandó egyedül hagyni a nővérét a demens apjukkal, annak ellenére, hogy Devon mindent feladott érte, otthagyta az egyetemet, kivette a gyámügyi rendszerből, és ő nevelte fel. Devon képtelen megérteni, hogy Simone, akit óriási trauma ért gyerekkorában, és akit magára hagyott a saját apja, nem akar visszamenni a számára poklot jelentő Buffalóba.
Devonon kívül azonban mindenkit a pénz irányít: Simone ezzel látja az egyetlen kiutat a helyzetéből, Kiki pedig foggal-körömmel ragaszkodik ahhoz, amit felépített. Éppen – és részben – ezért az igazi hatalma a sorozatban valójában csak Peter Kellnek van. Ő az, akinek valóban van vagyona, a nők csak rajtuk keresztül érhetik el a céljukat, a kényelmes életet. A Szirének így se nem thriller, se nem természetfeletti sorozat, csak egy jó történet a családbeli, osztálybeli és mindenféle egyéb hatalmi harcokról, a gazdagság által szerzett jó és rossz lehetőségekről és a gyerekkori traumák örökségéről. Arról viszont lehetne vitatkozni, hogy a sorozatot meg lehetett volna jobban, szebben, vagy okosabban is csinálni – bennem mindenesetre maradt hiányérzet a befejezés után.
