„Ohana azt jelenti, család, és a családból senkit nem hagyunk magára” – így hangzik az ikonikus mondat a Lilo és Stitchből, amely a legkedveltebb Disney-mesék közé emelkedett a 2002-es premierje után. Ekkor már túl voltunk az 1989 és 1999 közötti Disney-reneszánszon (ami olyan sikersztorikat termelt ki, mint a Tarzan, A kis hableány, Az oroszlánkirály, az Aladdin vagy a Herkules), de az első Lilo és Stitch így is kitűnt a kétezres évek eleji mezőnyből, ráadásul komoly kasszasiker lett, 273 millió dollárt termelt a mozikban, és még Oscarra is jelölték.
A Lilo és Stitch hamar franchise-zá vált, 2003-ban külön sorozatot csináltak belőle, ami két évadot élt meg, 2005-ben kijött a második rész (Csillagkutyabaj), 2006-ban a kék csillagkutya szembeszállt a vörös színű gonosz ikertestvérével (Leroy és Stitch), 2007-ben pedig még a High School Musical világával is összehozták, és több videójáték is készült az eredeti animációs filmből.
Végül a Dzsungel könyve, az Aladdin, a Dumbó, A kis hableány, az Oroszlánkirály és a Hófehérke után a Lilo és Stitchet is elérte az élő szereplős Disney-mánia, ami eddig inkább átoknak tűnt, mivel egyik újraalkotott film sem működött igazán. Az élő szereplős Lilo és Stitchben viszont van lendület és lélek, kortól függetlenül is működik a humora, azaz pont olyan dolgokban kiemelkedő, amiket a legtöbb Disney-feldolgozásból hiányoltak mostanában. Dean Fleischer Camp rendezése (aki korábban a Marcel, a lábbelis csigán dolgozott) ráadásul képileg sem mindig olyan lapos, mint mondjuk a Hófehérke díszletekben felvett jelenetei.
Az alapsztori ugyanaz, mint az eredeti filmben, az űrben dr. Jumba Jookiba, az őrült tudós megalkotja 626-ot, a kutyaszerű, kék lényt, akit száműznek az űrből, így a doktor egy társával, Pleaklyvel indul a nyomába, hogy elkapják. Eközben a csillagkutya szerető családra lel Hawaii szigetén, ahol egy testvérpár, Lilo és Nani elnevezik Stitchnek, és befogadják őt. Az állatot viszont nem könnyű megszelídíteni, a viselkedése pedig sok fejtörést okoz Lilóéknak, végül azonban összekovácsolódnak, sokat tanulva eközben az elfogadásról.
Apró változtatásokkal ezt a történetet követi az új verzió is, viszont kiderülnek új információk Lilóék családi hátteréről, hangsúlyosabb elem a gyász és annak feldolgozása, a Földön folytatódó sci-fi-szálon pedig puhítottak kicsit. Féltem, hogy utóbbit egy az egyben ki fogják hagyni az új filmből, de egy egyszerű, mégis működőképes csavarral kihozták belőle a legtöbbet az eredeti narratíva sérülése nélkül. Így került be a filmbe a Másnaposok-trilógiából ismert Zach Galifianakis és az Aladdinban is játszó Billy Magnussen, vagyis Jumba Jookiba és Pleakly földi megformálói, akik klónozással öltenek emberi alakot. Néha ugyan leesnek a képernyőről, és olykor inkább csak belerondítanak Lilóék családi történetébe, mégis egészen vicces nézni, hogyan próbálnak Galifianakisék beilleszkedni az európai turisták közé, akiknek sok emberi szokásukat (például a telefonnyomkodást) elsőre nem is értik.
Sok apró részlet megmaradt az eredeti filmből, ugyanúgy van hányó robot a film elején, amikor Stitch megszökik, Pleakly ezúttal is genderfluid, és kísérletezik a megjelenéseivel, a filmzenét – szerencsére – továbbra is Elvis Presley adja, sok ikonikus monológot és párbeszédet pedig egy az egyben megtartottak. Néhány ilyen visszautalást épp csak elejtenek a készítők, de ezek is azt jelzik, hogy a stáb nagyon figyelt a részletekre. Jó húzás az is, hogy az angol eredetiben és a magyar szinkronos verzióban (mi az utóbbit láttuk a moziban) is megtartották az eredeti szinkronhangokat: angolban újra Chris Sanders hallható, míg Stitch legendás pösze magyar hangját ismét Kossuth Gábor adja.
A Hófehérkéhez hasonló blamát elkerülve a főszereplők mind Hawaiion született, helyi színészek. A Lilót játszó, nyolcéves Maia Kealohának ez az első szerepe, és bár lehetetlen az eredeti, animált Lilót visszaadni, hitelesen hozza a rosszcsont, de érzékeny és nagy érzelmi intelligenciával bíró kislányt. Nővérét a szintén hawaii Sydney Agudong alakítja, aki nem olyan emlékezetes, de beleéléssel játssza a szétszórt, szerető testvért, aki mindent feladna a kishúgáért.
Több elemzés is arra jutott korábban, hogy a Lilo és Stitch a Disney feminista mestermunkája, és több olyan női karakterre lenne szükség az animációs filmjeikben, mint Lilo. „Lilo teljesen egyedi női Disney-főszereplő. Ellentétben animált társaival, Elzával és Annával a Jégvarázsból, Hófehérkével és Hamupipőkével, akiknek az arcuk minden óvodai hátizsákon felbukkan, Lilo az egyetlen női főszereplő, akit nem szexualizáltak, és nem vetettek alá patriarchális nemi sztereotípiáknak” – írták róla korábban, a feminista szálat pedig korrekt gesztusokkal húzza alá Dean Fleischer Camp filmje is.
A Disney így most nem az eredetiből hiányzó ideológiát erőszakolt bele új filmjébe (mint például az új Hófehérkében, ahol a főszereplő nem az igaz szerelemről és a hercegről álmodik, hanem arról, hogy vezető lesz), hanem kibontotta a 2002-es alapmű kvalitásait. Ezt még a habzó szájjal woke-ot kiáltó nézők is láthatják: a Lilo és Stitch közérthetően beszél komplex női sorsokról és érzelmekről.
Ezt a vonalat erősíti a hetvenes éveiben járó Tūtū (a szintúgy hawaii Amy Hill) karaktere, aki Naniék szomszédjaként egyfajta pótanya a lányoknak. Ráadásul Amy Hillnek is volt köze már az univerzumhoz, a Lilo és Stitch-sorozatban ő szinkronizálta Mrs. Hasagawát.
Nani személyiségét és céljait is tovább színesíti az új feldolgozás, a lány tengerbiológiát akar tanulni, diplomára vágyik, emellett szörfoktató is lenne. Anélkül, hogy erőltetett lenne a ráruházott, összetettebb szerep, Nani méltósággal tölti be a független nő és a gondoskodó testvér szerepét is. Olykor feladja a céljait, ha Lilo jólléte megkívánja, de már többre hivatott, és tesz az álmaiért. Lilo megmaradt különcnek, akit a társai kinéznek, de a zaklatását túl direkten ábrázolja a film, az eredetiben árnyaltabb megoldásokkal érzékeltették, hogyan taszítja ki magából őt a táncos lányok közössége.
Stitchet – aki kicsit úgy néz ki, mint egy plüssállat – kiválóan lemodellezték, a mozgása és a gesztusai hitelesek és valódinak hatnak, a számítógépes animáció profi, és nem kellett a közönség nyomása sem ahhoz, hogy elfogadható karaktert formáljanak belőle. Nem úgy, mint például Sonicnál, ott a rajongók nagy felháborodása miatt javították fel az elsőre igen csúfosan festő sündisznót.
A Lilo és Stitch sietős tempója néha azért káoszt teremt, indokolt esetekben viszont parádés: a mozgás és az akció dinamikus, a Stitch földre szállása utáni jelenetek pedig a film legjobb pillanatai vizuális gegek szempontjából. A film elején lévő, űrben játszódó jelenetek is élményszerűek és szépek, akár önálló Disney-sztoriként is elnéznénk ezt a zsarnoki világot, ahol az embert másodrendű állatnak nézik. A CGI egyedül akkor bukdácsol, amikor Jumba Jookiba és Pleakly portálokat nyitnak a való világban a bénán kinéző fegyvereikkel.
A Lilo és Stitch ebben a formájában is releváns és rétegzett történet a beilleszkedés kihívásairól és a másság elfogadásáról. Az élő szereplős mozi sikeréhez mindenképp kellett az erős és előremutató alapsztori, de látva a korábbi bakikat, még ezt is el lehetett volna rontani. A Disney ezzel a filmmel talán elindulhat egy olyan úton, amin már nem a kis hableány bőrszínén vagy egy elcseszett Dzsinin, hanem értékesebb filmeken vitatkozhat a közönségük.
A Lilo és Stitch – A csillagkutya május 22-től látható a magyar mozikban.
