Ethan Hunt addig emelte a tétet évtizedeken keresztül, addig nem volt hajlandó feláldozni a csapattársait, addig nem volt képes leállni, hogy már az egész világ, minden egyes élőlény sorsa tőle függ, ő dönt felettük. Ezt nem én mondom, hanem a Mission: Impossible – A végső leszámolás egyik mellékszereplője, de mint minden egyes megállapítás, amit a sorozat főszereplőjére tesznek, szinte ugyanúgy érvényes arra a színészre is, aki eljátssza.
Tom Cruise az M:I-sorozat producereként folyamatosan tizenkilencre húzott lapot akkor, amikor a CGI-stúdiós, egyenstílusú szuperhősfilmek korában ő inkább beleveti magát az analóg kaszkadőr-mutatványokba, amikor a Covid-járvány alatt folyamatosan fizetést adott a stábjának a csúszások miatt, amikor a Barbenheimer kellős közepén küldte az előző filmet mozikba, de akkor is, amikor harminc év együttműködés után szakított a Paramount-stúdióval, és átnyergelt a Warnerhez. De Ethan Hunt már csak ilyen: tizenkilencre úgy tud négy darab lapot húzni, hogy ő nyerjen a végén.
A Mission: Impossible – A végső leszámolásban Ethan Hunt pedig nemcsak egy kém, egy ügynök, hanem maga a messiás: az ő emberfeletti képességeinek, millimétereknek, századmásodperceknek, szívmegállásoknak, hihetetlen túléléseknek köszönhető az, hogy emberek milliárdjainak egy új nap virrad. „Meg van írva” – hangzik el többször is, átvitt értelemben, de nem csodálkoznék, ha a kései M:I-filmekben tényleg lenne egy Ethan evangéliuma valahol.
A bibliai hangulat persze teljesen érthető, az előző részben az ámokfutó mesterséges intelligencia, az Entitás gyakorlatilag nyert, sorra veszi át a hatalmat az országok nukleáris arzenálja felett, belebújik a médiába, meghamisított híreket terjeszt, és annyira apokaliptikus a hangulat, hogy már felbukkannak megszállottak, akik szerint jobb lenne, ha inkább szétbombázná az egész világot a gonosz program. Ethan Hunt és csapata persze ezt szeretné legkevésbé, ehhez pedig szó szerint nagyon mélyre kell menniük. Például a Szevasztopol nevű orosz atommeghajtású tengeralattjáróra, ami több mint tíz éve süllyedt el valahol az Északi-tengeren, vagy egy minden szempontból bombabiztos bunkerbe Dél-Afrikában, aminek a segítségével talán tőrbe lehet csalni az Entitást. Igen, a programot, ami mindent tud, mindent lát, mindent hall, és mindent meg tud előre jósolni egy szempillantás alatt. Nem hiába hívják lehetetlen küldetésnek.
A Mission: Impossible – A végső leszámolás az előző rész egyenes ági folytatása, sőt, a majdnem harminc éve futó sorozat lezárása, sőt, azon belül egy tíz éves ciklus végére kitett pont – ekkor volt ugyanis, hogy a forgóajtón kiválasztott rendezők helyét stabilan átvette Christopher McQuarrie, és az MI-sorozatból elkészítette ezt a drámai, dörgedelmes, sokszor dagályos változatot. Az állandó rendezővel a minőség kevésbé ingadozott, de egyhangúbb is lett (Tom Cruise megtalálta a kreatív lelki társát, aztán alávetette az akaratának – írja erről a folyamatról az AV Club). A nyolcadik részre vezető úton már úgy tűnt, hogy megdöccen az együttműködés, az előző epizód ugyan száz millió dollárokat hozott a világon, de nem volt képes az Oppenheimer és a Barbie árnyékában sokat hozzátenni az idők szavához. A hivatalos címét (magyarul: Mission: Impossible Leszámolás Első Rész) is lerövidítették az Egyesült Államokban a premier után nem sokkal, nehogy a folytatásos jelleg elijesszen bárkit. Ami egy vicces gondolat akkor, amikor szinte mindennek folytatásos jellege van.
A végső leszámolás elvileg tényleg a végső, de megpróbál lyukakat találni az egész sorozaton, hogy azokat betömködje úgy, ahogy valószínűleg senki sem szerette volna. A Mission: Impossible folytatásos történetként röhejes, nemcsak Ethan Hunt kiirthatatlansága, hanem a történetek nonszensz mivolta miatt is, a lezáró rész viszont úgy próbálja felépíteni magát, mintha a főszereplőjének minden döntése ide vezetett volna. Ide vezetett az első részbeli kémlista-lopás, a harmadik részben elcsent vegyi anyag. Odáig vezetett, hogy a legelső rész egyik szerencsétlen mellékszereplője, a fosóvírussal megfertőzött Langley-technikus fontos karakter lesz, és szintén ugyanabból a filmből feltűnik egy karakter fia. Ezek a húzások A végső leszámolás abszolút mélypontjai, egy folyamatos sorstragédiaként bemutatni valamit, ami leginkább isteni akciójelenetek sorozata volt, főszerepben egy gyorsan futó hollywoodi színésszel, és ez olyan súlyt rak a filmre, amit alig bír lerázni magáról.
De le tud. A végső leszámolás nagyjából egy, közepesen érdekes órát szentel annak, hogy elég ügyetlenül összerakja cselekményének furmányos gépezetét. Mintha valaki egy órán keresztül rakná össze a sakktáblát, pakolná fel a bábukat, ami elég fárasztó gesztus egy filmsorozat nyolcadik részének kezdéseként, pedig korábban órákat töltöttünk vele – aki viszont tényleg nem töltött a sorozattal órákat, egy mukkot sem fog érteni belőle. Aztán egy pillanattól kezdve A végső leszámolás végre hajlandó elkezdeni haladni is (tipp: amikor feltűnik Angela Bassett), onnantól nincsen megállás a három különböző, pattanásig feszült történetszálon.
A csúcs egyértelműen az, amikor Ethan Huntnak az óceán mélyére kell merülnie, és becsekkolni a Szevasztopol roncsába. Lövésem sincs, hogy milyen hosszú volt a jelenet, de nagyjából egy nyikkanás sem hangzik el közben, főleg azért, mert főszereplőnk tök egyedül van, elszigetelve az egész világtól a tengerfenéken, és csak azt halljuk mi is, amit ő. A merülés sem egy habostorta, de aztán hősünknek mocorognia kell egy egy évtizede elsüllyedt, atomrakétákat szállító orosz tengeralattjárón, ahol egy rossz mozdulattól berobbanhat minden. Én sem próbáltam közben rossz mozdulatokat tenni.
A végső leszámolás aztán folytatja ennek a jelenetnek a sormintáját: a precízen kitalált, hibahatárnak teret nem engedő terveket valami keresztülhúzza, és általában Ethan Huntnak úgy kell gondolkodnia és cselekednie, mint egy szuperszámítógépként gondolkodó, elpusztíthatatlan gépezetnek. A halál sosem akadály neki, ahogy az sem rettenti el, hogy mondjuk egy repülőről kell lógni fejjel lefelé a dél-afrikai szavanna felett. Hunt már rég megszűnt embernek lenni, de Tom Cruise-on letagadhatatlanul látszanak az öregedés jelei.
És ahogy a Top Gun folytatásánál, itt is Tom Cruise meggyötört arca viszi el a prímet. A kedvencem, amikor a mélytengeri merülésnél a szögletes sisakja megvilágítja az arcát, de az éleknél néha megtörik. Az előre jó korán beharangozott repülőgépes dilinél a menetszél groteszk formákba gyurmázza a fejét, az egészről pedig süt, hogy csak a mi kedvünkért, a kedves nézőknek csinálja ezt. Az egész olyan nevetséges, mégis annyira meggyőző, mint A végső leszámolás két és háromnegyed órája: minden egyes jelenet, amiben mellékszereplők vitatkoznak arról, hogy mi a helyes döntés, hagyni a világot elpusztulni, vagy inkább a saját kezükkel megtenni azt, minden snitt, amikor Tom Cruise teljes erőbedobással fut, szalad, lohol. A Mission: Impossible utolsó két része arról szól, hogy a globális agyrohadást és a hidegháborús paranoiát okozó mesterséges intelligenciát csak akkor lehet legyőzni, ha jön egy csapat hús-vér ember és kihúzza a legjobb pillanatban a tápkábelt.
Hogy aztán A végső leszámolás az egész sorozatot is áramtalanítja-e, az még nem derült ki egyértelműen. Az eddigi próbálkozások arra, hogy Ethan Huntot lecseréljék – például a visszaemlékezések között teljesen elhallgatott Jeremy Renner karaktere a negyedik részből –, kudarcot vallottak. Tom Cruise már valószínűleg tisztában van azzal, hogy a karakterével ellentétben őt nem lehet lépten-nyomon újraéleszteni, akármennyire kísérti a halált. Az még elválik, hogy az emberközpontú blockbuster meghal-e egyszer, ha már Cruise nem hajlandó defibrillálni pár évente, de a tény megnyugtató, hogy megtett minden tőle telhetőt.
A Mission: Impossible – A végső leszámolás csütörtöktől látható a mozikban.
