Van egy korlát abban, meddig lehet nézni Nicolas Cage arcát. Ez a korlát általában filmektől is függ, az olyanokban, mint az Adaptáció, az Ál/Arc vagy akár az Álmaid hőse, hogy az ábécé legelején maradjunk, gyakorlatilag az elejétől a végéig lehet. Az olyasmiben, mint a Renfield, ahol ő a legjobb dolog, csak korlátozott ideig lehet, mert egyszerűen elfáradunk a körülötte lévő hülyeségben.
Ha Cage-nek – ennek a renoméjában eléggé hullámzó, de szinte sosem unalmas színésznek – sikerült ugyanazon a szinten rezonálnia, mint a köré felhúzott film, akkor néha lehet csodát látni, ilyen volt pár éve a Mandy, vagy még pár évvel előtte a Mocskos zsaru. Ha nem találja a frekvenciát, vagy a film megy vele teljesen más pályán, akkor a legrosszabb egy unalmas alakítás.
A szörfös egy unalmas alakítás egy unalmas filmben, amiben mintha a hetvenes éveket idéző pszichedélia és Cage kétségbeesett színészi játéka csak kerülgetné egymást anélkül, hogy bármikor összetalálkoznának. A dolog egyik magyarázata az lehet, hogy Cage itt nem egy konkrét karaktert, hanem egy absztrakt fogalom két lábon járó megtestesülését játssza, még neve sincsen, a stáblista egyszerűen szörfösként azonosítja, ahogy a legtöbb fő karakternek sincsen neve. A másik magyarázat pedig az lehet, hogy az ír Lorcan Finnegan egy nem túl acélos alapötletből indul ki, amivel nem igazán tud kezdeni semmit, csak hagyja, hogy elvonuljon, mint egy dagály a tengerparton.
Cage alakítja a szörföst, aki egy nap a fiával érkezik meg egy csodálatos, idilli tengerpartra, hogy együtt meglovagolják a hullámokat. Az apának a szörfözéssel kifejezett szándéka is van: legjobban a hullámok felől lehet megnézni azt a tengerparti házat, amit meg fog venni hamarosan a családjának. A partra érve azonban csupa agresszív, dühös, macsó férfi fogadja őket, élükön a vallási vezetőnek tűnő arccal (Julian McMahon), aki finoman lebeszéli, hogy nem kellene itt bolygatni a férfitársaságot.
A fiú elhúz, a szörfös pedig ott ragad a part melletti parkolóban, miközben az élete, biztos egzisztenciája, sőt, a saját egészsége is egyre jobban esik szét, mintha a tengerpart mikrokozmosza egy férfiemberként esküdött volna össze ellene, az egyszerű édesapa ellen. A szörfözés az mindig elérhetetlen, messzi, soha meg nem közelíthető tevékenység, ami majd akkor vár Cage karakterére, ha egyszer gatyába rázza magát.
A szörfös Ausztráliában játszódik, az összes kellemetlen karakter pedig vaskos akcentussal beszéli a nyelvet, Cage-dzsel ellentétben, aki a karaktere szerint ezen a parton született ugyan, de az Egyesült Államokban nőtt fel. Az ausztrál kulissza és a tesztoszteronszagú terror miatt könnyű az ország első számú filmes exportjára gondolni: A szörfös egy tisztelgés az ausztrál, úgynevezett ozsploitation előtt.
Így hívták ezt a vonulatot a hetvenes-nyolcvanas évek ausztrál szemétfilmjeiben, amik jellemzően akciófilmek voltak, és szintén jellemzően a maszkulinitással, erőszakkal és gyakran az ország kíméletlen természetével foglalkoztak egyszerre. Innen szökkent szárba a Mad Max-sorozat, és ennek a vonulatnak a gyerekfilmes változata a BMX Banditák is, hogy a magyar közönség számára is értelmezhető címet mondjak.
A legsikerültebb és legnyomasztóbb viszont az 1971-es Wake In Fright volt (magyarul: Félelemben élni), amiben egy iskolai tanár próbál kétségbeesetten hazajutni a semmi közepéről, de folyton akadályokat görget az útjába a pokoli peremlét, amiben az ausztrál, jellemzően alkoholista melósok élnek. A Wake In Fright teljesen kilátástalan, és ezt a kilátástalanságot és a kulisszát akarja importálni magának A szörfös, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Finnegan filmje nem is annyira Ausztráliára összpontosít, hanem általánosságban arra, hogy mit jelent férfinak lenni ebben a nyomorult világban: hogyan és milyen áron lehet sikeresnek, kiegyensúlyozottnak lenni, hol helyezkedik el ebben a koordináta-rendszerben a pénzügyi krach, a család szétesése, vagy az, hogy egyszerűen a lehető legrosszabbkor merül le a telefonod, miközben bongyor hajú tinédzserek zrikálnak megállás nélkül.
Finnegan a szimbolikus történetét ráadásul a hetvenes évek pszichedéliájára jellemző vizuális nyelvvel adja elő, amiben a színeket túlhúzták, a filmre forgott képek szemcsések, a naplemente pedig olyan, mintha egy mennyei pokolba bámulnánk bele. A vágásba, a kameramozgásokba és az aláfestő zenébe már bekúszik az irónia, ami annyira nem tesz jót a szándékainak, A szörfös néha sokkal nagyobb szemétnek tűnik, mint amilyen valójában.
Pedig lehet még nagyobb – amikor Nicolas Cage egy adott ponton egy döglött patkánnyal próbál megetetni valakit, miközben vérben forognak a szemei, akkor a színész és a film két párhuzamos vonala egy pillanatra találkozik. Aztán elúsznak más irányokba.
A szörfös május 15-től látható a mozikban.
