Az Andornál semmi nem mutatja be jobban, hogy mennyire identitászavaros korszakát éli a sorozatgyártás. Az Andor olyan Star Wars-sorozat, ami egy előzményfilm (Zsivány egyes) előzménysorozata, és amelynek megalkotója az a Tony Gilroy, aki alapvetően thrillerek, krimik és drámák írójaként, főleg a Bourne-filmek miatt ismert. Gilroy pontosan olyan sorozatot csinált, amit előzetesen ígért, a nemrég véget ért második évaddal lezárt sorozat politikai thriller volt a Star Wars univerzumán belül, amely az űrlények, jedik helyett a szürke zónában mozgó, nem egyértelműen jó vagy rossz emberi karakterekre fókuszált.
Már az Andor első évada is több szempontból csúcsteljesítmény volt, miközben szembement több iparági sztenderddel. A második évad pedig a bizonyíték arra, hogy igenis lehet értékes, tartalmas és valóban egyedi sorozatot gyártani egy nagy márka világán belül, még úgy is, hogy a produkció megtérülése erősen kérdéses. Az Andor elég drága sorozat volt, ehhez képest nem szólt akkorát, mint például A mandalóri, sőt a Star Wars-univerzumon belül inkább a rosszabbul teljesítő sorozatok közé tartozott. Legalábbis a streamingsorozatok amerikai nézettséget mérő Nielsen és Luminate adatai alapján erre lehet következtetni.
Az Andor anomália a rendszerben
„Meglepődtem. Azt hittem, hogy az Andor azonnal óriási siker lesz a Star Wars-rajongók körében, és az lesz egy örökkévalóság, amíg a rajongókon túli közönséget, a kritikusokat vagy az én környezetemben lévőket is elérjük a sorozattal. Ennek pont az ellenkezője történt. A kritikai fogadtatás nagyon pozitív volt, meglepően sok helyről érkezett elismerés, miközben a közönséget meg vadásznunk kell” – mondta az első évad fogadtatásáról Gilroy.
Az eddigi információk szerint az Andor két évadára 645 millió dollárt költött a Disney, ami pár tíz millió dollárral kevesebb, mint a legutolsó Star Wars-trilógia. Ez papíron kiemelkedően magas összeg egy spinoff előzménytörténetére, miközben olyan népszerű karakterekre építettek már Star Wars-sorozatokat, mint Boba Fett, Obi-Wan Kenobi vagy Ahsoka Tano.
Azóta viszont kiderült, hogy furcsamód pont azok a produkciók működnek igazán a Star Wars-univerzumban, amelyek csak lazán kapcsolódnak az eredeti trilógiához. A mandalóri remek példa erre, hiszen két teljesen új főszereplő köré építettek fel egy egyre komplexebb, egy idő után már a fősodorhoz is kapcsolódó történetet. De ilyen volt az eléggé radar alatt maradó Kóbor alakulat is, ami a Star Wars naiv varázsát megidéző kalandsorozat lett, tele szuper ötletekkel és izgalmas karakterekkel.
Amióta a Disney megvette a Marvelt és a Star Warst, a multiplatformos (vagyis a sorozatok, filmek és egyéb produkciók történetei egy világban játszódnak) történetmesélésre helyezték a fókuszt, de a jelek szerint minél több idő telik el, annál kevésbé tudnak érdekfeszítő történeteket elmesélni ebben a keretrendszerben. Valószínűleg nem véletlen, hogy a harmadik trilógia zárása óta sorra kaszálják el a Star Wars-filmeket, és kényszeresen kapaszkodnak A mandalóri sikerébe.
Az Andor éppen ezért már-már anomália ebben a rendszerben: nem is kellene feltétlenül Star Wars-sorozatnak lennie, mert
ha leszedjük róla ezt az univerzumot, a történetmesélés valószínűleg ugyanúgy működne birodalmiak, lázadók, robotok meg űrlények nélkül is.
Ugyanis az Andor pontosan azt adja, amit a Disney ígérgetett a streamingrobbanás idején. A cég akkor azt lebegtette, hogy egy adott univerzumon belül készülhetnek majd mindenféle zsánerben produkciók, és a Marvel mellett a Star Warst is erre a pályára állították.
Csakhogy a kezdeti lendület (a remek, sitcomos WandaVízió és a már-már westernes A mandalóri) után hamar kiderült, hogy a Disney brutális gyártási tempója azzal járt, hogy látványosan a mennyiségre került a figyelem a minőség helyett. Minden újabb nagy produkciót igyekeztek hangzatos dumákkal eladni, hogy majd a She-Hulk a szuperhősös Fleabag, a Titkos invázió hidegháborús krimi, a Sólyom és a tél katonája meg katonai thriller lesz. Arról nem is beszélve, hogy a She-Hulk és a Daredevil sorozatoknál is sokszor elmondták, hogy ezek majd egyben tárgyalótermi drámák is lesznek.
Egyik se lett az, helyette kaptunk rengeteg újraforgatás és újravágás után középszerűnek is csak nehezen nevezhető töltelékműsort, amelyek úgy, ahogy kapcsolódnak egymáshoz, bemutatják a fontosabb szereplőket, de se sajátos stílusuk, se jó történetvezetésük nincs.
Nem véletlen, hogy sem a Marvel, sem a Star Wars nincs a csúcson, és ez a Disney hibája. A Disney+-t annyira meg akarták combosítani, hogy mindenáron kellett a saját gyártású kontent, és egy idő után valószínűleg már a zárt ajtók mögött sem merte senki feltenni az olyan evidens kérdéseket, hogy kit is fog érdekelni egy Star Wars-sztori (Az akolitus) több száz évvel a Skywalker-saga előtt? Miért is készítünk sorozatot egy képregényekben is alig ismert, siket (Echo) indiánról? Teljesen mindegy, haladjon a kontent, dominálja az online közbeszédet az ilyen meg olyan márkája a Disney-nek, és akkor jó lesz. Hát nem lett az.
Ez a galaxis már tényleg nagyon messze van
A komplett szaksajtó azzal foglalkozik évek óta, hogy a Marvel szinte minden produkciójába belenyúl utólag, komplett karaktereket vesznek ki vagy raknak bele már leforgatott műsorokba, összevissza cserélgetik a rendezőket és addig farigcsálják az alapanyagot, amíg abból nem lesz valami közepesen érdektelen, de legalább vállalható valami.
A Star Wars azért teljesen más, mert a Marvellel ellentétben itt azért egy nagyjából stabil kánont kapott a Disney. Azonban az új trilógia enyhén szólva megosztotta a rajongókat, a spinoff filmek (Solo, Zsivány egyes) pedig közel sem voltak akkora kasszasikerek. A Disney nagy szerencséjére a legelső élő szereplős Star Wars-sorozat, A mandalóri viszont telitalálatnak bizonyult, ami jó alapot nyújtott ahhoz, hogy amíg kis képernyőre próbálják csábítani az előfizetőket, addig kitalálják, mégis mi a francot fognak csinálni a mozikban.
Ebből 2025-re az lett, hogy a Skywalker kora óta, vagyis hat éve nem jelent meg új Star Wars-film a mozikban és egy ideig nem is fog a jelenlegi állás szerint, mert még mindig csak fejlesztés alatt álló produkciókról hallani, egy nyomorult teaser vagy csak egy kiszivárgó stábfotó nem kerül ki az internetre arról a két tucat projektről, amelyeket az elmúlt években jelentettek be. (Egy kivételtől eltekintve.)
Ezzel párhuzamosan sikerült a kezdeti lendületet is elveszteni streamingen, mert hiába maradt viszonylag stabil színvonalú A mandalóri, ezt a világot is elérte a marvelifikáció átka, vagyis a minőség rovására történő túltermelés. Konkrétan még mindig a hideg futkos a hátamon, amikor eszembe jut a színes robogós üldözős jelenet a Boba Fett-sorozatból, de az Obi-Wan-sorozat sem tett túl sokat a szórakoztatásért, a fájóan érdektelen Az akolitusról nem is beszélve.
A Star Wars történetvezetési irányítását közben csöndben átvette a korábban a Clone Wars animációs sorozatért felelős Dave Filoni. A George Lucas helyét átvevő Filoni pedig általában azért mindig kiköt valahogy a Skywalkereknél, a jediknél vagy más ismert szereplőknél. Így az Ahsokában és A mandalóriban látható cselekmény határozhatja meg a jövő Star Wars-történeteit, éppen ezért elég aggasztó lehet a Disney-nek, hogy egy rakás, alapvetően gyerekeknek készült animációs sorozat jobb fogadtatást kapott az említett sorozatoknál.
A kritikai fogadtatás viszont nem feltétlenül jelentkezik a nézettségi adatokban, a heti megtekintett műsorpercek tekintetében (csak a Luminate amerikai nézőkre vonatkozó adatai alapján) a Star Wars-sorozatok közül A mandalóri, a Boba Fett könyve és az Obi-Wan Kenobi volt a legnépszerűbb. A három legnépszerűtlenebb produkció pedig Az akolitus, az Andor és az Ahsoka volt.
Igaz, a Luminate egyik elemzésében azt hozzáteszi, hogy az Andor második évadánál bejött az a stratégia, hogy hetente három epizód érkezett a sorozatból, mert így a fináléjához közeledve ért el egyre nagyobb tömeget. Az adatokból az is látszik, hogy az Andor első évada hosszú távon és nem a premier heteiben teljesített jól igazán.
Több a jó és rossz harcánál
A Star Warsnak az sem tesz jót, hogy a jelenlegi stratégiájával egyre nehezebb új nézőket berántania. A különböző sorozatok és korábbi filmek összevissza ugrálnak az időben: van, ami több száz évvel az első filmek előtt (Az akolitus), van, ami nem sokkal a legeslegelső film előtt (Andor, Obi-Wan Kenobi) és van, ami az első trilógia után (A mandalóri, Boba Fett könyve, Ahsoka, Kóbor alakulat) játszódik. Ha nem vagyunk fekete öves Star Wars-rajongók, akkor rengeteg odafigyelést és utánanézést igényel egy-egy új Star Wars-produkció. Érezhetően a készítőket is sokkal jobban lekötötte a nagy közös kánonba való illeszkedés ahelyett, hogy igazán jó és erős történeteket írtak volna.
Ehhez képest Tony Gilroy békében megvalósíthatta a vízióját az Andorral. A Star Wars világában játszódó politikai thrillert készített, és a kreatív folyamat láthatóan érintetlen maradt. Ezt a legtöbb Disney-produkció nem mondhatja el magáról, és ez az a pont, amiből a stúdiónak muszáj tanulnia, mert hiába igazolnak menő neveket mindenféle projektekhez, ha utána a kabátot próbálják a gombhoz varrni, és nem fordítva.
Gilroy levitte a történetvezetést a Star Warsnak egy olyan világába, amit ritkán dolgoznak fel élőszereplős formában. Itt nincs minden sarkon vicces-aranyos űrállatka, nincs mindenkinek egysorosokat pufogtató űrlény haverja, ahogy a droidokkal is óvatosan bánik. A fókusz végig az embereken és azon van, hogy milyen is a háttérben a lázadókhoz és a Birodalomhoz tartozni. Mindezt úgy, hogy a Zsivány egyest látva mindenki tudja, mi lesz a vége a történetnek, talán éppen ezért is hagyták annyira szabadon Gilroyt, hogy ne két tucat soha el nem készülő produkcióhoz igazítsa a történetvezetést, hanem egy már lezárt történethez mesélje el az előzményeket.
Miközben a Star Warsban általában minden fekete és fehér, mert van a jó (lázadók, jedik, Skywalkerek) és a rossz (Birodalom, sithek) oldal, addig az Andorban ezek a pólusok nem ilyen egyértelműek. Hogyan lesz valakiből egy birodalom hithű szolgája? Hogyan lehet egy lázadó pont annyira gonosz és őrült, mintha a birodalomnak dolgozna? Hogyan lesz egy csempészből forradalmár? Milyen ára van egy forradalomnak? Csupa valós emberi kérdés, amelyekre kisebb történetszálakkal, zseniális színészi játékkal és remek dialógusokkal válaszol a sorozat második évada is úgy, hogy közben igyekszik kevés elvarratlan szálat hagyni.
A Disney-nek egyszerűen muszáj tanulnia abból, hogy a Filoni-féle irányvonal arra tényleg jó, hogy a hardcore rajongók gyakran teljesíthetetlen elvárásainak megfeleljen, azonban egyre jobban gúzsba köti az alkotókat. Szó se róla, az Andorhoz is jól jön egy általánosnál jobb háttértudás a Star Wars világáról, de enélkül is bárki élvezheti Stellan Skarsgård lázadói machinációit, Genevieve O’Reilly fantasztikus politikusi teljesítményét, vagy egy sor remek színészt, akik szabályosan lubickolnak a birodalomhoz hű kiszolgálók szerepében, legyen az Denise Gough, Kyle Soller, Anton Lesser vagy Ben Mendelsohn. Ha szimpatizálni nem is lehet velük, a sorozat gyönyörűen vezeti végig, hogyan lesz valakiből úgy gonosz, hogy kritika nélkül hisz a saját igazában és célja nemességében.
Letisztult jövőre van szükség
Az Andor történetet nem lehet folytatni, mert a második évad ott ér véget, ahol a Zsivány egyes elkezdődik. Kisebb történetszálakat még lehet folytatni, de Cassian Andor története itt most biztosan véget ért.
A Disney tehát válaszút előtt áll a Star Wars-univerzumban, és egyelőre látványosan nem mer mit kezdeni a legutolsó trilógia utáni időszakkal. Így viszont kétséges, hogy a rajongókon kívül kit fog még érdekelni ez a világ. Ha kizárólag a minőséget nézzük, az Andornak, a Kóbor alakulatnak és A mandalóri Skywalker-mentes részének pont az tett jót, hogy a készítőknek nem kellett állandóan a hátuk mögé nézniük, nem áll-e ott valami Disney-fejes szigorú arccal egy fénykardot pöcögtetve, hogy nincs elég Clone Wars, Skywalker-saga meg hasonló a történetben.
Az emberek kifejezetten szeretik és élvezik a Star Wars világát, viszont arra most már láthatóan semmi szükség, hogy ikonikus karakterek történetét értelmezzék újra és újra. A Star Wars rendbe rakásához pontosan ugyanaz kell, mint a Marvel helyrebillentéséhez. Kevesebb, de minőségibb produkciókra lenne szükség, amikhez ne azért igazoljanak éppen menő alkotókat, mert jól cseng a nevük, hanem mert a víziójuk izgalmas, egyedi és illik a stúdió elképzeléseihez. És a Disney elengedhetné már az állandó múltban vájkálást, mert ahogy haladunk az időben, egyre kevesebben fognak emlékezni arra, hogy honnan indult az egész Star Wars-saga.
Nehéz megjósolni, hogy lesz-e még valaha olyan produkció, mint az Andor. Sokkal valószínűbb, hogy a Disney levonja a konzekvenciát, és rájön, hogy ennyi pénzből már mozifilmet is csinálhatna, amiből egyszerűbb konkrét bevételt szereznie, mint üldözni a Netflixet egy olyan versenyben, ami egyre inkább megnyerhetetlennek tűnik.
