Amikor egy női hang sírva beszél egy telefonba, biztosra veheted, hogy egy R&B-lemez egyik átvezetőjét hallod. Amikor egy női hang sírva beszél egy telefonba és fekete a képernyő, tudod, hogy egy R&B énekesről szóló filmet nézel. Az ezzel kezdődő Hurry Up Tomorrow – Az éjszaka határán tökéletesen hoz sok más zenés és filmes közhelyet, miközben egy olyan zenészről szól, aki a kamera előtt és a dalaiban is nagyon szeret szenvedni. A film korunk egyik legnagyobb popsztárja, The Weeknd, polgári nevén Abel Tesfaye történetét dolgozza fel, de nem dokumentum-, és nem is életrajzi film, sokkal inkább pszichothriller, amiről hamar kiderül, hogy klipszerű hangulatfestésre jó, de túl üres és felszínes.
A Hurry Up Tomorrow a 2025-ös, azonos címet viselő The Weeknd-lemez kísérőfilmje, és olyannyira szorosan kapcsolódik a lemez a filmhez, hogy a hivatalos albumborító is az egyik mozis plakátból lett kivágva. Ez valakinek talán jól kigondolt, koherens koncepciót jelez, de nekem inkább a profitmaximalizáló fantáziátlanság jut eszembe róla: a lemez innen nézve csak előzetes promó volt a filmhez, a film pedig utólagos promó a lemezhez, mintha nem is igen lenne más funkciója.
A Hurry Up Tomorrow egyszerre szól Abel Tesfaye és az alteregó, vagy a felvett előadói perszóna, The Weeknd szenvedéseiről. Ez egy személyes projekt, így az énekes producerként és társíróként is beszállt Trey Edward Shults rendező-forgatókönyvíró (Hullámok, It Comes at Night) és Reza Fahim forgatókönyvíró mellé, akivel az előadó már a félresikerült HBO-s sorozatában is együtt dolgozott.
A filmben az énekes önmagát játssza, az ő dalai szólnak a kocsi rádiójában, őt látjuk élőben énekelni egy arénában, de már az első fél óra után világossá válik, hogy nem kerülhetünk hozzá túl közel. Csak annyit tudunk meg, hogy mélyen legbelül egy softboi, aki nagyon nincs jól, de közben túlságosan szereti magát ahhoz, hogy kibújjon a saját segglyukából. Míg a csapata kint afterezik a luxushotelben, ő egy jointtal a szájában ül a szobájában, és egy miniszintit nyomkodva dúdol, és a magángépén is csak maga elé mered. Agyonnyomja a hírnév, a koncertek előtti stressz és egy meg nem nevezett egykori szerelem terhe is, de az érzéseiről képtelen beszélni.
The Weeknd, polgári nevén Abel Tesfaye, 35 éves, négyszeres Grammy-díjas kanadai énekes, dalszerző és producer, aki 2010-ben vált ismertté a YouTube-ra feltöltött dalaival. Tesfaye eleinte titokban tartotta a kilétét, a közönség sokáig nem is tudta, hogy egy zenekar vagy egy szólóelőadó bújhat meg a szokatlan név mögött. 2011-ben debütált House of Balloons című mixtape-jével, 2015-ben a Beauty Behind the Madness albummal vált világsztárrá. Azóta több multiplatina lemezt adott ki, köztük a Starboy, az After Hours és a Dawn FM című albumokat. A Spotify adatai szerint ő a harmadik leghallgatottabb előadó a világon. Legutóbbi lemeze az idén megjelent Hurry Up Tomorrow, amihez a szóban forgó film is készült.
A 2023-ban elhunyt Kevin Turen producernek dedikált filmben – amiben az énekes XO nevű kiadójából is többen feltűnnek pár másodpercre – több ismert színész is szerepel. Tesfaye mellé csatlakozott a Wednesdayjel berobbant Jenna Ortega és korunk egyik legtöbbet emlegetett férfi színésze, a Beatles-szerepére készülő Barry Keoghan (A sziget szellemei, Bird, Saltburn). Ezzel a trióval ezt a filmet csettintésre el lehet adni, vagy minimum érdekessé lehet tenni egy külső szemlélő számára is. Sajnos azonban ez egy óriási csapda: a Hurry Up Tomorrow The Weeknd önimádó projektje The Weekndnek, a többiek csak bábok a légüres egotripben.
Ortega az énekes egyik toxikus rajongóját játssza, aki a falig is képes lenne elmenni The Weekndért, Keoghan meg az énekes toxikus menedzserét alakítja, aki varázsitallal (kodeines köptetővel felöntött Sprite) és három masszív kokaincsíkkal melegíti a versenylovát a koncertre. A több tízezer fős közönség moraja az, amivel az előadóját zsarolni vagy motiválni próbálja, attól függően, mikor hogy áll épp Tesfaye idegállapota.
Trey Edward Shults rendező (aki pár másodperces cameót is kap az egyik jelenetben) kézjegye ott van a filmen, és még az A24-es debütálása, a nagynénjével a főszerepben készült 2015-ös Krisha elemeiből is átcsempészett pár húzást. Shults több-kevesebb sikerrel hozta magával a rá jellemző audiovizuális nyomasztást, amihez Oneohtrix Point Never, The Weeknd új liblingje adja a zenei alapot, de ez sem elég az előzetesben ígért hatáshoz.
A Hurry Up Tomorrow – Az éjszaka határán se nem dokumentumfilm, se nem koncertfilm, és még önelemző életrajzi vallomásnak sem nevezhető, de egy picit mintha minden akarna lenni egyszerre. The Weeknd ráadásul nagy horrorfanatikus (Takashi Miike és David Lynch tisztelője) emiatt egy jumpscare-t is beleerőszakolt a filmbe. A kalapba bekerült több műfaji elem, de Tesfaye és csapata végül nem kötelezték el magukat határozottan egyetlen téma és hangulat mellett sem, és csak felületesen kapargatják a trehányul bedobált témákat.
A Hurry Up Tomorrow maximum a képeivel tud valami épkézláb dolgot kinyögni magából. Olyan, mint The Weeknd, akiről az a legnagyobb megfejtés a filmben, hogy csak énekelve tud beszélni az érzéseiről.
Felvillan a sztárlét és a toxikus rajongás nyomása, Jenna Ortega kétrétegű szerepe pedig egy öncélú csavarban csúcsosodik ki: a lány neve Anima (vagyis lélek), akinél aztán felmerül, hogy csak az énekes lelkiismerete egy álomszerű tripben. Pedig eleinte rajongónak indult, aki Tesfaye-ért simán belóg bárhová, nem mellesleg egy képet hord magánál The Weeknd anyukájáról és a kicsi fiáról. Egyéb motivációiról felületes sejtetést kapunk csak, a benzineskannás ámokfutása pedig csak elvesz a játékidőből.
The Weeknd sem indult jó esélyekkel színészként azután, amit a méltán gyűlölt Az idol című sorozatban a lófarkas Tedros szerepében művelt. Karrierje első igazi filmes főszerepében viszont magát hozza, egy fokkal így árnyaltabb is a karaktere. Weeknd fürdőzik a szerepben, hogy bociszemekkel néző, világfájdalmát nyögő, olykor idegből robbanó bomba lehet. Ez akkor működik, amikor a koncert előtti fortyogását látjuk, ezek a film legjobb és legőszintébb pillanatai, sokszor viszont még úgy is suta a játéka, hogy megélt, valós élményeket visz vászonra. Még ha a lelke legmélyebb bugyraiba akar is kalauzolni minket, a legtöbb mozzanata cukormázas póz marad.
Tesfaye ennek ellenére profin rejti el, hogy mi lehetett a valódi szándéka ezzel a filmmel. Vagy egy önreflexív troll, aki mer nevetni magán, vagy egy Drake-szerű hiú figura, aki fürdőzik abban, hogy minden perc róla szólhat a Hurry Up Tomorrow-ban. Ha az utóbbi a helyzet, az azt jelenti, hogy Shultsba és Tesfaye-be egy szemernyi humorérzék sem szorult. A Hurry Up Tomorrow-ban a nap végén Barry Keoghan és Jenna Ortega is csak töltelék, így pedig az is megkérdőjeleződik, hogy erre a filmre szükség volt-e egyáltalán. Rajongóként talán megéri megnézni, egy kívülálló szemével viszont teljes időpocsékolás.
Úgy tűnik, hogy a zeneiparban önmagad eltemetése a legújabb trend, amit Eminem is megpróbált tavaly több-kevesebb sikerrel. Abel Tesfaye bevallott célja, hogy maga mögött hagyja a The Weeknd-alteregót, állítása szerint ennek a Hurry Up Tomorrow az utolsó állomása, innen már más utakon folytatná a zenélést. Kár érte, mert egy ilyen nagyszabású karriernek nem ez a csúfos búcsú jár.
A Hurry Up Tomorrow – Az éjszaka határán már látható a magyar mozikban.
