Ha a magyar kulturális életről beszélünk, sokszor hajlamosak vagyunk Budapestnél leragadni. Pedig a vidéki városok is kiveszik a részüket a körforgásból, Győrben két egykori iparterületen lévő hely is van, ami függetlenül, a maga módján tesz azért, hogy a megyeszékhely, az egész megye, sőt az ország kultúrája is sokszínűbb legyen. A kortárs képzőművészeti kiállítóhely, a Torula és próbaterem-komplexumként és koncerthelyként is üzemelő A Beton eddigi sztorija is elég tanulságos.
Szeszgyár, kortárs művészet, kacsák
Győr egyik gyártelepéhez érkezünk, a falon hatalmas QR-kódokba ágyazott betűk adják ki a Torula szót. Ahogy azonban belépünk a kapun, olyannal találjuk szembe magunkat, amire nem nagyon számítunk, a parkoló és egy magas épület között ugyanis kis tavacskára bukkanunk, amiben egy kacsapár úszkál. A tavacska mellett természetvédelmi területekről ismerős tábla, rajta különféle növények kézzel készült rajzai, amelyek a kis park élővilágát mutatják be.
Ahogy belépünk az épületbe, szintén egy teljesen más világ tárul szemünk elé. A hatalmas belmagasság több méter magasan fehér fallal van körbeépítve, körben festmények lógnak, a tér közepén pedig egy kerti budikból épült installáció látható. Ez a Torula kiállítótere és az aktuális, Tegnapelőtt című kiállításuk, ami két győri művész, Németh Attila és Tóth Norbert munkáit mutatja be.
A helyszín természetesen nem véletlen, ahogy Szombathelyi Sára, a Torula operatív vezetője meséli, „a Torulát a Concilium Arts Alapítvány üzemelteti, ezt 2016-ban hozta létre a Győri Szeszgyár és Finomító Zrt. A Torulának otthont adó gyárépületük már 30 éve üresen állt, elbontani pedig nagyon nehéz lett volna, mivel ez egy robbanásbiztos épület. Innen jött az ötlet, hogy nyugat-európai mintára, ahol ezek a rozsdaövezeti területek a kultúrát szolgálják ki, valami hasonlót hozzanak létre ebben az épületrészben.”
Az elsődleges cél a helyi fiatal művészek támogatása volt, a Torula pedig a kiállítótér mellett nyolc műteremnek is helyet ad, ezekre évente pályázhatnak művészek. Ezeken kívül a Torula számára fontos harmadik terület az oktatásba való bekapcsolódás, ahogy Szombathelyi fogalmaz, „Győrben hál’ istennek viszonylag sok intézmény foglalkozik művészeti neveléssel”, ezeket a hallgatókat pedig a Torula szeretné közelebb húzni magához.
A Torula művészeti koncepciójának kialakításáért javarészt annak művészeti vezetője, Rechnitzer Zsófia felel, ő is azt meséli, hogy a Torula legfőbb profilja a fiatal, sokszor helyi művészek támogatása. „Ez egyébként elég nehéz most a kortárs művészetben, de mi azt is fontosnak tartjuk, hogy olyanokkal foglalkozzunk, akiknek van helyi kötődésük” – mondja Rechnitzer, hozzátéve, hogy minden évben legalább egy olyan kiállítást igyekeznek szervezni, ahol kizárólag győri, Győr környéki művészek állítanak ki. A Torula ambiciózus célokat jelölt ki magának, mert a
Bécs–Budapest–Pozsony háromszögön belül szeretne olyan térré válni, ami mindhárom város irányába tud nyúlni, és ahol ebből a tágabb régióból is időről időre megjelennek a különböző művészek.
Rechnitzer azt meséli, ezzel egyébként jól haladnak, egyre nagyobb a nemzetközi érdeklődés a Torula iránt, amit részben azzal magyaráz, hogy az országban az elmúlt 10 évben igencsak megcsappant a nonprofit kiállító-, képzőművészeti terek száma. „Szeretnénk, ha a Torula kicsit ugródeszka is lehetne a művészeknek ezekbe az irányokba, ezért szeretünk a pályájuk elején tartó művészekkel dolgozni, akiknek szükségük van egy ilyen, intézményi léptékű láthatóságra” – folytatja Rechnitzer.
Szombathelyi és Rechnitzer szerint is elengedhetetlen a Szeszgyár támogatása, amely az épületen túl éves támogatást is biztosít az alapítvány számára, ami stabilitást ad a működésükhöz. A Torula évek óta organikusan fejlődik, terveik között jelenleg a fűtés kialakítása, az emeleti tér megfelelő körbekorlátozása, valamint a szomszédos, szintén hatalmas tér birtokba vétele is szerepel, ezek mind segítenék a tér infrastrukturális fejlődését.
Révi Zsolt, az alapítvány kuratóriumának elnöke szintén azt hangsúlyozza, hogy a Torula fő iránya a kortárs művészet, bár ahogy fogalmaz, „nem ugrunk el az elől sem, hogy nagyot mutassunk, de ez egy nonprofit alapítványnak nem egyszerű”. Révi azt mondja, néha azért mégis sikerül, a 2022-es Maurer Dóra-kiállításukról azt mondja, „Bécsig, Pozsonyig, Budapestig, sőt Londonig is látszott, hallatszott. Ha tudnánk csinálni évente egy-két ilyet, az nagyon jó lenne, de ez sajnos nem könnyű.”
Atombunkerből hardcore punk bázis, műtőből flipperszoba
A Torulától körülbelül 5 perc autóútra található egy másik, szintén gyártelepi kulturális intézmény, merőben más profillal: ez A Beton. A helyet egy hosszú ideje Győrben élő független koncertszervező, Nagy Gyula és barátai hozták létre, a vagongyár számára még a két háború között épült atombunker és a hozzá tartozó föld alatti kórház átalakításával. A jánossomorjai születésű Nagy már gyerekkora óta punkzenekarokban játszott, koncertszervezéssel is ott kezdett foglalkozni.
„Én akárhol éltem, mindenhol koncerteket szerveztem – meséli. – Amikor Győrbe költöztem, a Kevés zenekar énekesével kezdtünk szervezni,
mi voltunk a Győri Parasztok Booking Agency.
Akkoriban körülbelül havi egy hardcore-koncertet hoztunk a városba, és mindegyikünknek volt zenekara is. Már akkor is foglalkoztam próbaterem-bérbeadással, csak akkor még úgy csináltuk, hogy három helyiséget béreltünk, közvetlenül a szomszédban. Egyet a saját próbatermünknek, egyet stúdiónak, egy harmadikat pedig kiadtunk szintén próbateremnek, hogy ne legyen olyan drága a bérlés. Aztán azt az épületet elbontották, nekem pedig akkorra már annyi felszerelésem volt, hogy mindegy volt, hogy csak magamnak keresek helyet, vagy az egész háznak.”
A bontás után továbbköltöztek, de nem sokkal ezután akkorát nőttek, hogy muszáj volt ismét továbbállni, ekkor érkeztek meg a jelenlegi A Betonba. Nagy egy barátjánál járt Dublinban, ahol több olyan klubban is volt, amiket óvóhelyből alakítottak át, innen jött az ötlet, hogy kimondottan ilyen helyet keressen. A Beton eleinte próbaterem-komplexumnak indult, aztán később bővült egy színpaddal, élő koncertezési lehetőséggel, igaz, az erre szolgáló épületrészt Nagy csak bérli.
Annak érdekében, hogy mindezek kialakuljanak, Nagy rengeteg követ mozgatott meg, a föld alatti vasbeton labirintusban komplett falakat kellett elbontani, vagy éppen felhúzni. A Betonban jelenleg 27 próbaterem van, Nagy pedig azt meséli, játszott már náluk olyan zenekar is, amely „előző este Németországban játszott stadionkoncertet a Gorilla Biscuitsszel”. Az utóbbi években A Beton profilja szinte teljesen áttolódott a koncertek szervezésére, az elmúlt évek energiaválságának és a folyamatos áremeléseknek tulajdoníthatóan a 27 teremből Nagy mindössze 9-et tud kiadni.
A Betonnak saját, Betonfeszt nevű fesztiválja is van, amit 8 éve minden télen megszerveznek, ezek a hazai hardcore punk színtér jó hangulatú, családias eseményei. Nagy azt meséli, mindenki szívesen jár vissza hozzájuk, annak ellenére, hogy a koncerteket nem mindig látogatják kimondottan sokan. De sok külföldi zenekar is megfordul A Betonban, Nagy azt meséli, a new wave az aktuális slágerműfaj náluk. „Nem tudom, valamiért a városban ez az egy műfaj az, ami működik, amiben hatalmas szerepe van az Alternatív Kollektíva nevű szervezőcsapatnak. Már jövő januárra is megvannak a fellépőink, de megvan a repjegye például az egyik szeptemberi fellépőnek is.” A Beton olyan szinten élen jár a műfajon belül, hogy zenekarokat reptet be egy-egy koncertért, de arra is volt példa, hogy egy előadó külön kérte, hogy náluk játszhasson. „Az egyik januári koncertünk miatt írt egy milánói producer, hogy mivel az egyik általa támogatott zenekar játszik, ő felülne a vonatra, idejönne, és játszana itt ingyen. És eljött. A műfajhoz ez az indusztriál környezet igazi telitalálat.”
A Beton 60 centis válaszfalai között és a három méter vastag födém alatt bolyongva aztán további érdekes furcsaságokra bukkanunk. Az alsó emeletek tele vannak eredeti „Nyugalom!” feliratú táblákkal, az óvóhelyet 800 fő befogadására építették, a legalsó szintjén műtő és kórterem is helyet kapott. Ahogy Naggyal elindulunk körbejárni az építményt, lelkesen mesél A Betonban megbúvó kincsekről. Az egyik lépcsőház például több emelet magasan körbe van graffitizve nagy nevű magyar firkászok által, Nagy ebből kiállítást szeretne majd nyitni, ha egyszer elkészül a teljes lépcsőház.
Az egyik alsó helyiség, ami korábban a műtő volt, pedig még ennél is nagyobb kincseket rejt: ez ugyanis a Midlife Crisis Pinball Club flipperes társaság szobája, benne temérdek flippergéppel. Több versenyt is tartottak itt, Nagy azt meséli, sok környékbeli országból látogatják őket, mert ez a legjobb hangulatú flipperklub a régióban, „itt még kocsmahangulat” uralkodik. A társaság rendszeresen vásárol új gépeket, amiket makulátlanra újítanak fel, a hatalmas gépeiket pedig nem hazaviszik, hanem A Beton alsó zugában állítják ki. A klub egyébként bárki számára látogatható, Nagy azt meséli, a helyi hokicsapat például rendszeresen jár hozzájuk.
Pár szobával arrébb Nagy a stúdiójába vezet minket, itt rögzíti a saját és más zenekarok lemezeit, a dobfelvétel a specialitása, ami keveseknek megy jól. Itt is valódi kincsek kerülnek elő, mutat például egy gitárerősítőt, ami olyan zenekarokat szolgált, mint a Leukémia, a Dawncore, a Newborn, az AMD, vagy a Bandanas. Nagy aztán mellékesen közli, hogy a stúdió mögött egyébként moziterem is működik, széksorokkal, vetítővel, itt szoktak filmvetítéseket tartani.
A függetlenség átka
Sok segítséget egyik hely sem kap a működéséhez, sőt. Szombathelyi úgy fogalmaz, „az összes ilyen független helynek az a jövője, hogyha egymással együttműködve tudnak dolgozni. Rá vannak kényszerítve az emberek, hogyha valamihez térre van szükségük, akkor azt maguknak kell megteremteniük.”
A torulások azt is kiemelik, hogy Győrnek nagy előnye, hogy nem túl nagy, mindenki tud mindenkiről, és így könnyebben együtt is működnek a különböző független helyek. Szombathelyiék viszont azt is látják, hogy nem tudják ugyanazt megcsinálni, mint amit Pesten, a helyi igényeket figyelembe véve kell kialakítaniuk például a megnyitók forgatókönyvét is. Míg a fővárosban a performatívabb megnyitók teljesen megszokottak, addig a győri közönség igényli, hogy egy személyesebb, kontextusba helyező megnyitóbeszéd jelenjen meg a programban. „Nyitottságot, kíváncsiságot akarunk ébreszteni, azt szeretnénk, hogy legyenek fogékonyak az emberek arra, hogy saját véleményt alkossanak” – mondja Szombathelyi.
Azonban ez is munkás, Révi azt ecseteli, „nagyon fájdalmas, hogy 5 perc sétára vagyunk Győr belvárosától, pár perc kellemes sétára a Győri Árkádtól, ahova kijár a nép, 6 percre a Széchenyi Egyetem Apáczai karának épületétől, és 15 percre a Széchenyi Egyetem kampuszától. Mégis azt érzékeljük, hogy jelentősen nagyobb távolságot kell áthidalnunk Bécshez vagy Budapesthez képest. Tehát közelebb vagyunk Bécshez és Budapesthez, mint Győr belvárosához.”
Ezért is fontos feladat, hogy a regionális elérést erősítsék, amiben egyébként folyamatosan érnek el sikereket, megnyitóikra, kiállításaikra egyre többen látogatnak. Véleményük szerint a régiónak kicsi a megtartó ereje, azzal is folyamatosan küzdenek, hogy a sikeres művészek ne vándoroljanak valamelyik környező fővárosba. Ebben a kérdésben is elég jó eredményekkel büszkélkedhetnek, az egyik műterem rezidens alkotója, Kiss Adrienn Mária, képzőművész azt mondja, ha nem lenne a Torula, ő vissza sem jött volna Győrbe, hiába innen származik.
Pedig Győr régen sok művészt eltartott, rövid ideig még Egon Schiele is alkotott a városban. A szocializmusban az iparművészet virágzott, ezt a Torulában most például egy másik rezidens alkotó, a Kocka Művészeti Egyesület képviseli, amely újrahasznosított dekorációs termékek készítésével foglalkozik. A Torulával viszont visszaköltözött a kulturális élet a rozsdaövezetbe, a Szeszgyárral való együttműködés pedig mindenkinek megéri, Réviék szerint a Torula sokat tudott javítani a gyár és a városban élők kapcsolatán is.
A tavacskát pedig Dr. Alexay Zoltán biológus, természetfotós hozta létre, Szombathelyi azt mondja, így van egy saját Szigetközük, a tóban úszkáló két kacsa pedig minden évben visszatér.
A törzsközönség segít a túlélésben
A Beton ezzel szemben keserűbb történet, ami ráadásul javarészt egyszemélyes is. „A nagy részét páran építettük – meséli Nagy. – Itt nem volt se víz, se villany, semmi.
A lépcső éléből ki volt lopva a vas, kilopták azt az aggregátort, ami akkora volt, hogy betonba volt öntve, és ráépült az épület. Kopasz falakat vettem meg.
Amikor megvettem, mindennap jöttünk meló után. Pénteken délig dolgoztam Ausztriában, kettőre ideértem, és csak vasárnap este mentem haza, az emberek váltották egymást körülöttem, a feleségem meg hozta a kaját.” Amikor visszakérdezek, hogy munkaórában nagyjából mennyi időt emésztett fel Nagy életéből A Beton, még csak egy nagyságrendi tippet sem tud mondani.
2016 májusában nyitottak ki először, azóta Nagy és A Beton köré szerveződő egyesület további megszámlálhatatlan órát ölt bele a helybe, folyamatosan pofozgatva a romos bunkert. A hely lelke azonban egyértelműen Nagy, aki viszont keserű tapasztalatokról számol be. „Az eredeti koncepció az volt, hogy a próbatermek ellátják a helyet, meg a koncerteket, ez viszont megfordult. De télen és nyáron alig vannak koncertek, a hely pedig termelni nem termel, csupán eltartja magát” – meséli Nagy, akinek A Beton így kultúrmisszió.
Az orosz–ukrán háború miatt elszálló energiaárak olyan nehéz helyzetbe hozták A Betont, hogy 2023-ban egy időre be is kellett zárniuk, ez idő alatt pedig gyűjtést hirdettek, ebből a pénzből úgy-ahogy tudtak stabilizálódni. A legtöbb zenekar is ekkor mondta fel a próbaterembérlést, sőt Nagy szerint az együttesek harmada fel is oszlott. A Betonnak szerencsére erős törzsközönsége van, Nagy azt meséli, „sokan vannak, akik sehova máshova nem járnak, csak ide”. Korábban dob- és gitároktatás is zajlott A Betonban, azóta ezek is megszűntek, akik tanítottak, elköltöztek a városból, vagy csak simán abbahagyták az oktatást.
Nem jött jól A Betonnak az sem, hogy pár éve különböző szélsőjobboldali oldalak azt kezdték terjeszteni, hogy hely egy antifasiszta kígyófészek. „Megosztotta a cikket a polgármester, a helyi néptáncegyesület, íjászok, mindenki. Rengeteg telefonomba került, hogy a Kisalföldön ne jöjjön le. A családomat el kellett tüntetni a közösségi médiából, kiadták a nevemet, telefonszámomat. Aztán egyszer le is jöttek páran, kivezettem őket, elmondtam nekik, hogy A Beton nem szórakozóhely, hanem a saját tulajdonú házam, és az egyesületünk székhelye, és nem látogathatja bárki.”
Nagyékat ezek a tényezők egyre nehezebb helyzetbe hozták, napról napra működik a hely, most éppen attól tartanak, hogy a hamarosan bekövetkező áramszolgáltató-váltás újra átírhatja az elképzeléseiket. De tervekből sosem fogynak ki, most épp egy kazettakampányt készítenek elő. „Én 2023 vége óta archiválom az összes koncertet. Az a terv, hogy amelyik úgy sikerült, az kap egy minimális masztert, nyomunk belőle 70 kazettát, 20 a zenekaré, 50-et meg eladunk mi, és ezeket egyfajta támogatásként lehet majd megvásárolni.”
Győrben tehát a független kultúra köszöni, jól van, ez viszont sok ember áldozatos munkájába kerül. A győri gyárak kulturális múltjára mindannyian nosztalgiával gondolnak vissza, úgy gondolják, a város élete szorosan összefonódik az abban épült gyárakkal, még akkor is, ha azok sokszor csak vitaalapot generálnak a városban.
A városkép szerves részének számító rozsdaövezetek azonban meg tudnak újulni, erre pedig A Beton és a Torula a legjobb példa. A két kis léptékben induló hely az elmúlt években óvatos, de annál biztosabb fejlődést tudott felmutatni, ami természetesen nem volt mentes a nehézségektől. Nagy és Szombathelyiék tapasztalatai szorosan kapcsolódnak, még ha a küldetésük teljesen más jellegű is. A győri iparterületen mégis nekik köszönhetően kezd meggyökeresedni az ország nyugati részének egyik fontos kulturális központja.